Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
John Courtney Murray sötétség, mondja az Evangélium, ezzel egy szilárd, idődén igazságot megfogalmazva. A világ abszurd, mondja a Színház embere, ezzel merő talánnyá alakítva azt, amit az Evangélium csupán hittitoknak értett. így az emberi vállalkozás mátrixa adott. Ebben a helyzetben pedig a radikális döntést a szabadság mellett való döntés jelenti. Az ember számára azt jelenti szabadnak lenni, hogy egyszeri és teljes kötelezettséget vállal a saját létezéséért. Azt jelenti, hogy létéért egyedül ő viseli a teljes felelősséget. A világ abszurditásával szemben az ember eredeti választása az, hogy önmagáért legyen. Törekvése az, hogy megmentse, helyreállítsa és megvalósítsa önmagát. És csak ez az „én” jelent szabadságot, abszolút autonómiát. Ez az amit meg akar valósítani. Ez az egyetlen érték egy amúgy abszurd világban. És ez maga is abszurditás. Az emberi vállalkozás már a kezdetektől fogva bukásra van ítélve. Ha az ember ily módon lenne szabad, az azt jelentené, hogy Isten lenne. Ez pedig abszurditás a négyzeten. Nemcsak arról van szó, hogy az ember nem lehet Isten. Hanem arról is, hogy az ember számára Istenként létezni annyit jelent, mint nem létezni, mivel Isten nem létezik. Harmadsorban, a Színház embere kitart Isten halálának a mítosza mellett, azonban azt sajátosan értelemezi. Modern elődeivel ellentétben nem szándékszik megcáfolni Isten létezését. Még azzal sem törődik, elődeitől eltérően, hogy bebizonyítsa, hogy a hagyományos istenbizonyítékok nem bizonyítanak semmit. A középkori négyes problematika — van-e Isten, milyen Isten, hogyan lehet Istent megismerni, hogyan kell Istent nevezni - abszolút nem bír semmiféle értelemmel számára. Kérdése bibliai, nevezetesen, hogy Isten itt van-e most velünk. Válasza pedig nemleges. Hogy pontosak legyünk, nem azt mondja, hogy Isten halott, mert ebben benne lenne az, hogy Isten valamikor létezett, hogy valamikor velünk volt. Egy bizonyos lelkiállapotban a Színház embere beszél Isten „hiányzó voltáról” {der Fehl Gottel). Ez a bűntudatnak és a félelemnek a lelkiállapota. A félelem abban áll, hogy Isten talán mégsem tűnt el; talán csak akkor hiányoljuk, amikor tényleg itt van. A bűntudat pedig abban az érzésben jelenik meg, hogy Isten csak azért tűnt el, mert elűztük. Egy sokkal szilárdabb ateista szándékú lelkiállapotban viszont a Színház embere azt mondja, hogy Isten távol van. És még ennél is többet mond, amikor posztmodern szándéka teljesen megszilárdul. Azt mondja, hogy Isten bizonyosan távol van. Az ok nyilvánvaló. Ha Isten jelen van az emberek között, akkor az ember meg van fosztva attól a szabadságtól, amit a Színház emberének a törekvése célként tűzött ki maga elé. Ha Isten jelen van, akkor az embert Isten alkotja meg, emberré alkotja, lényeggel és természettel bíró lénnyé. Ezért az ember nem szabad arra, hogy megteremtse magát ex nihilo, a természet és a lényeg semmijéből. Ha Isten jelen van, akkor az ember létezése, amely egy lényeget valósít meg, átalakul egy sorssá, egy sorssá, amit nem ő maga választott. Egy magasabb rendelt erő, amivel a Mindenható van felruházva, hat az emberre, s ennek a súlya alatt semmivé 118
