Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Enghy Sándor: A Jahve örökkévaló uralmába vetett hit értelme Dániel könyvében
Jahve örökkévaló uralmába vetett hit értelme Dániel könyvében Kellermann felfogásának érdeme, hogy a mártírok feltámadása reménységének kialakulásában nem zárja ugyan ki az egyiptomi befolyást, de felteszi a kérdést: nem egy korábbi, bölcs kegyesség Izraelben meglevő hagyományának az eredményei láthatók az „ember fia” zsoltárban? Hiszen genuin, izraeli gyökerekből táplálkozva beszélnek a zsoltárok is (49. és 73.) Jahvéval való, halálban is megmaradó közösségről, s a meghalt igaz dicsőségbe való felvétetéséről (73, 24). Kellermann kimutatja az „ember fia” zsoltár és a 4. Ebed Jahve ének kapcsolatát is, ahol az ártadanul szenvedő megölt szolga rehabilitálása történik a világ fóruma előtt, csak azt nem tudja eldönteni, hogy a szolga igazolásáról van-e itt szó csupán, vagy pedig az ő valóságos, posztmortális mennyei egzisztenciájáról (Ézs 52,13-53,12). Biztos azonban, hogy az eddigi feltételezést módosítani kell: a mártírok feltámadásának legrégibb bizonysága nem a Dán 12,2, ugyanis a Dán 7,13kk korban megelőzi azt. Mélyre hatolnak tehát az „ember fia” zsoltár gyökerei Izrael gondolkodásában, s ezek a gyökerek hirdetik: nem valószínű, hogy Izrael csupán a fogság után ismerte meg Jahve örökkévaló, halált legyőző hatalmát. Jahve Izrael számára ugyanis mindig olyan Úr volt, aki szolgáit a halál hatalma ellenére is meg tudta őrizni és őket a halálban sem engedte ki kezéből. Ezt a hitét Izrael különbözőképpen fogalmazta meg, de még az Újszövetség igehirdetése is ezekből a gyökerekből táplálkozik: ezért szenved és dicsőíttetik meg Jézus mint Emberfia (Mk 8,31; 9,31; 10,33; Luk 23,42), ezért győzi meg a vértanú Istvánt a Dán 7-hez kötődő látomása sorsáról, mely az ember számára szenvedései után (ApCsel 7,55kk) torkollik megdicsőülésbe, s ezért nem kerüli ki Dán 7-et a Jelenések könyve sem (20,4-6) az ezer éves birodalom üzenetének megfogalmazásakor, c) Moore6 szerint Izrael hitének történetében viszonylag későn fogant meg az eljövendő élet reménysége, melyben ő megkülönbözteti a feltámadás prófétai reménységét és a bölcsesség irodalom hagyományát, Isten örök jelenlétébe való végleges befogadás reménységével. Moore számára a feltámadás és a halhatatlanság reménysége olyan, mint az egy irányban úszó hajók, melyek egy teológiai áramlatok találkozása által kialakult folyón haladnak. A halhatadanság azonban az Ószövetségben nem hellenista értelemben vett tanítás, mely elszakadhat Jahvétól az élet forrásától, hiszen az Ószövetség elutasítja a lélek halhatadanságának hitét és semmit nem fogad el, ami Jahve hatalmától függedenül létezne. A halhatadanság maximum az a bizonyos árnyékszerű létezés lehet a halál után, amely az ókori Keleten tulajdonképpen a nihilizmus ellentétének felelt meg. Ennél az igazak számára sokkal többet remélt az Ószövetség, amikor környezetével polemizálva az igazakat örökre Jahve közelében tudta. 6 MOORE Resurrection and Immortality Two Motifs Navigating Confluent Theological Streams in the Old Testament (Dan 12,1-4) In: Theologische Zeitschrift 39. 1983. 17-19. old. 21
