Sárospataki Füzetek 7. (2003)

2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sell, Alan P. F.: Isten nyilvános tisztelete

oa sárospataki Füzetek 2003/1 so

ragaszkodjanak, vagy az imádságban pusztán múló hangulataik vezéreljék őket.

Ami az istentisztelet rendjét illeti: több mint ötven év új liturgiái gyakorlata kell ahhoz, hogy a „dicséret szendvics” szokásából kimozduljunk. De legalább már sikerült elérni sok helyen azt a felismerést, hogy az Ige és a sákramentum összetartozik, különválasztásuk pedig tönkreteszi a liturgiái folytonosságot, hiszen mindkettő Istennek Krisztusban való üdvözítő kegyelméről tesz bizonyságot. Ezzel egyidejűleg sokan felismerték, hogy az Ige és a sákramentum szolgálatának formája (mely nem az istentisztelet egyetlen legitim alakja) — a segítségül híváson, az Isten Igéjének hirdetésén és az adakozásban megnyilvánuló válaszadáson1 és akár az úrvacsorán, vagy a hálaadás imádságain keresztül, nemcsak valamiféle ökumenikus jelentőséggel bír, hanem kifejezetten elősegíti az istentiszteleti történések megértését. Továbbá azzal a határozott előnnyel rendelkezik, hogy a Szentírás olvasás mellé helyezi annak magyarázatát az igehirdetésben.

Úgy emlékszem vissza az ötven évvel ezelőtti gyülekezeti imádságokra (akár a lelkipásztorok vagy a laikus igehirdetők részéről), hogy azok vagy szabad, vagy előre megfogalmazott vagy rögtönzött imádságok voltak. Az utóbbiak között voltak nagyon őszinték, de voltak nagyon szabályosak — különösen a közbenjáró részeknél —, hogy akár könyvből is olvashatták volna őket. Távol álljon tőlem, hogy lenézzem az alázatos, autodidakta laikus igehirdetők őszinte megnyüvánulásait, amikor azt mondom, hogy egyháztörténet professzorom, Gordon Rupp szavaiban volt némi igazság, amikor azt írta: „az Örökkévalóval és Mindenhatóval való párbeszéd nem olyan, mint amikor valaki a tejesemberrel elegyedik szóba.”1 2 Ott van ugyanak1 Sok gyülekezetben az adakozás az a része a liturgiának, amellyel leginkább visszaélnek. Ezzel kapcsolatban kevesen voltak annyira elsöprők, mint H. F. Lovell Cocks, akik élesen kirohant azok ellen, akik úgy szólítják meg a gyülekezetét, hogy segédeik várják adományaikat: „„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” - „O értheteden, isteni szeretet, mely várja” - a mi kedves ajándékainkatLásd Cocksnak a Congregational Union of England and Wales- hez intézet felszólalását: A. Church Reborn (London: Independent Press, 1950), 14- 15. Erről a méltatlanul figyelmen kívül hagyott teológusról lásd Alan P. F. Sell, Commemorations, 13. fejezet.

2 Gordon Rupp, „Assessing the new liturgies, 3. A too comparable liturgy?” Epivorth Review, VIII no. 3, September 1981, 43. Megjegyzések az új metodista istentiszteleti rendtartásról.

iO 9 05