Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 2. szám - TANULMÁNY - Békési Sándor: Egyház és kultúra
Egyház és kultúra orgonamuzsikájával telített lipcsei Tamás-templom gyülekezetével, és a kultúrát az utóbbi javára írni. A tettben megnyilvánuló erkölcs egyúttal vallást és kultúrát von maga után, és fordítva. PAUL TILLICH ezt így fogalmazza meg: „Lényegi természetük szerint az erkölcs, a kultúra és a vallás áthatják egymást. E három alkotja a lélek egységét, melyben az elemeket meg lehet különböztetni, de szétválasztani nem lehet. Az erkölcsiség, vagyis a személy személyként való létesülése a többi személlyel való találkozásában lényegileg kapcsolódik a kultúrához és a valláshoz. A kultúra biztosítja az erkölcsiség tartalmát: a személyiség és a közösség konkrét eszményeit és az etikai bölcsesség változó törvényeit. A vallás az erkölcsi parancsnak feltétlen jelleget biztosít, kijelöli a végsó' erkölcsi célt, az elkülönültek újraegyesülését az alapéban, és felszabadítja a kegyelem motiváló erejét. A kultúra, 'avagy jelentésvilág teoretikus és praktikus megteremtése lényegileg kapcsolódik az erkölcsiséghez és a valláshoz. A kulturális teremtés érvényessége a maga összes funkciójában a személyszemély találkozáson alapul, melyben létrejönnek az önkényesség korlátái. Az erkölcs parancs ereje nélkül mit sem érnek a logikai, esztétikai, személyes és közösségi formák felől érkező követelmények. A kultúra vallásos eleme az eredeti teremtés kimeríthetetlen mélységében van. Nevezhetjük ezt szubsztanciának vagy alapnak is, melyből a kultúra életet merít. Ez a végső valóság eleme, mely a kultúrában ugyan nincs meg, de szüntelenül erre utal. A vallás, vagyis az élet önmeghaladása a lélek dimenziójában lényegileg kapcsolódik az erkölcsiséghez és a kultúrához. A lélek dimenziójában nem lehetséges az önmeghaladás a feltétlen parancs által létesülő erkölcsi én nélkül, és eme önmeghaladás csak a kulturális művészet által megteremtett jelentésvilágon belül ölthet formát” (i.m. 440-441.old.). Az előbb elhangzottak lényegére a reformátori gondolatok rezo- nálnak újra. Az Isten tisztelete olyan cselekedet, amelyben az ember meghajló önátadással (addictio supplex) és alázatos önodaszen- teléssel (humilis sonsecratio) szolgál (Buliinger i.m. 52.old.). Ezt az ember önmagától természetesen képtelen volna tenni, azonban élete Krisztusban megújult élet, természete Krisztusban megújult természet; amely előtt már elkészített út: Jézus Krisztus tette és műve áll. „Krisztus ... állíttatott elénk mintául, hogy az ő alakját (cuius formam) igyekezzünk életünkben kiábrázolni” - vallja Kálvin (Inst. 111.6,3.) Ennek a mondatának különös jelentősége van. A középkor végi Kempis Tamás könyvét, az Imitatio Christi-t a kegyelemből hit által való megigazítás tanát hirdető reformátorok 93
