Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Heinrich Bullinger: Két értekezés (Ford.: Dr. Szőnyi György)
. /'If in rich i3n [linger - 2)r. Siöruji (Jyorgy: ^Jlét értehe feltámadásával, ismét elhozta azt. Ezért van reménységünk, hogy a mi lelkünk sem hal meg sohasem, hanem Krisztusban örök élete van. De testünk sem vész el, hanem feltámadott mint Krisztus teste, és ami testünk is feltámad az ítélet napján. Erről tesz bizonyságot Pál is: I. Kor 15:20-22. Ebben a formában jelentette ki Isten önmagát Krisztusban az emberiségnek a legdrágább módon; hogy ő az embert nem hagyja el. Sőt amennyiben ez benne bízik, akkor a legdrágább kincs lesz számára itt és amott az örök életet adja neki. Amint Jézus maga is mondja: Ján. 3:16. így tehát Krisztus ameny- nyiben ő Isten és ember, a mi vigasztalásunk és legfőbb megbízható és egyetlen kincsünk, akinél egyedül találunk nyugalmat. Mert ő így szól: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28:18). Ezért jöjjetek én- hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és ínséget szenvedtek. Én megnyu- gosztlak titeket. Máté 11:28. Hogy mindezeket még világosabban és erősebben megértsük szól hozzánk Krisztus beszéde Lukács evangéliumában; 10:23 kk. Ezt a helyet sokan különösen magyarázzák; ugyanis királyokon és prófétákon, Dávidot, Ezékielt, Jósiást, Mózest; Ésaiást és Dánielt értik és úgy tüntetik fel, hogy ezeket Jézus testének külső, testi látásából veszik. Ez pedig éppen oly kevés, mint János szava 6:63 azt világosan feltárja: az ő testét test szerint enni, nem használ. Ha ez valamit használna, akkor ez is rossz volna ránk nézve. Ezért beszél a belső látásról, azaz annak a belátásáról, az abban való hitről, amilyen módon Krisztust látni hasznos és amilyen módon a régiek is látták őt Ábrahámtól kezdve végig. (János 8:56; I.Kor. 10:4-9; Zsid. 11:26) Kik tehát a királyok és a próféták? Krisztus hazájának szóhasználata szerint beszélt és rajtuk a bölcs prófétákat és a világ hatalmasait, a fejedelmeket és kormányzókat értette, akiket a héberek királyoknak neveztek. Ahogyan a latinok a bölcseket „sapientes”-nek nevezték, az indiaiak „gümnosopnistas”-nak, a görögök sophosoknak, vagy philosophosoknak, így nevezik az egyiptomiak prófétáknak. És e szóhasználat szerint Krisztus a prófétákon a világ bölcseit értette, a „filozófusokat”, akik hosszú ideig elszánt komolysággal kutatták a legfőbbjét, (ahogyan azt Cicerónál is találjuk „Questiones”, „De finibus bonorum et malorum.”), és mégsem találták meg. Éppen azért szinte elemésztődtek ebben Appolonius, Tyaneus, Plato, Püthagorasz és más kiválóságok, azon fáradozva, hogy az egyetlen csalatkozást nem hozó jót megtapasztalják, és mindezek a világban mindenfelé nagy utakat tettek meg anélkül, hogy megtapasztalhatták volna azt. Ezért mondja az apostol Luk. 10:23. Mi mást hallottak az apostolok, mint az evangéliumot: mi más az evangélium hirdetése, minthogy Isten az egyetlen, legfőbb csalódást nem hozó jó, Krisztusban a mi Urunkban?! Amint meg van írva: Ján. 17:3. Aki tehát ennek megismerése által Istennek megadja magát Krisztus által, annak valódi nyugalma és igazi öröme van. Ezt egy példával is megmutatjuk. Tegyük fel, hogy egy embernek mindene megvan, amit csak szíve óhajt. Amikor azonban a maga halálára gondol, megáll a szíve, bátorsága és értelme. Mit használ minden élvezete itt? Semmit, 82
