Sárospataki Füzetek 2. (1998)

1998 / 1. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete

Ez a mikro-közösség úgy szerveződött, hogy még gondnoka is volt cella-egyházunknak Baranyi Ferenc költő édesapjának személyében, aki Monorról került be munkástanácsi tevékenység miatt. így mosolygott rám az irodalom Feri bácsi akkor még egyetemista fián keresztül, nagyon közvetetten, mintha azt mondta volna: van fontosabb dolog is a könyvek írásánál. S ez a lelkigondozás. Volt, aki gyónni akart nekem, mert súlyos ítéletet várt. Az egész sokaság ~ pártállásra való tekintet nélkül - igényelte az „ esti mesét . Nem valószínű, hogy fantasz- tikusabb élményem lesz még az életben, mint az, amikor villanyoltás után esti imát mondtunk és következett Jókai Arany embere és Franz Werfel Musza Dag-ja estékre bontott folytatásokban. Követelték egy- egy részlet után a folytatást, mert még nem tudtak elaludni. Én pedig törtem a fejem, hogy mit is fogok mondani, ha elfogy a mesém.

Meggyőzettem tehát arra nézve, hogy szükség van rám az emberi közösségben, mint mesélőre, de ez nem elég, pasztoráció kell az embereknek. Ennek őstípusa a lelkipásztor. Régen talán a pap is elég volt, bemutatta mások helyett az áldozatot. Ma ember kell az embernek, olyan pásztor, aki maga is szenvedő, empatikus és szimpatikus a görög szó első jelentésében. Azt mondtam ekkor Istennek és magamnak, hogy ha ép bőrrel kikerülök innen, nem fogok többé a lelkipásztori hivatás ellen rugódozni. Vállalni fogom úgy, mint a legtermészetesebb emberi igény hivatásszerű teljesítését.

Úgy lön. Négy hónapos ítélettel kiengedtek, visszavettek a Teológiára és még évet sem veszítettem. Ezek nyilvánvaló jelei az elhivatásnak: annak, hogy nem lehet fontosabb dolgunk ezen a világon annál, hogy az isteni megbocsátást és Krisztus szeretetét hirdessük, képviseljük, megjelenítsük egy barbárságba és kegyetlenségbe hanyatló világban.

yioj'vát/i CBarna

122