Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1935

III. Közigazgatói jelentés az 1935—36. iskolai évről. Elmondotta az 1936 június 14-iki évzáró-ünnepélyen Nóvák Sándor gimn. és közigazgató. Mély sajnálattal előre kell bejelentenem, hogy évzáróbeszámolóm igen hosszú lesz. De ebben nem a közigazgató, hanem az eseményekben túlzottan' gazdag tanév a hibás. Ha megúnjuk az események prózáját, adjon figyelmünknek kellő hangulatot a lealkonyodás varázsa, a búcsúzás könnyekben szivárványosodó költészete, amikor a mulandóságba elmerülő 1935—35-ik tanévet búcsúztatjuk. Még a hitetlenség által degenerált lélekben is vannak metafizikai sugalmak, amelyek az anyagon túl, a láthatatlan felé utalnak. Ha volt is borúja ez év időjárásának, tanáraink és tanítványaink közül senkit sem fogott kézen az az örökkévaló Kalauz, aki kérlelhetetlen arccal némán vezet mindnyájunkat a Csend és Éj birodalmán át — új létformák felé. Gyászlobogó mégis lengett Főiskolánk homlokzatán: az angol világbirodalom királyának elhunyta alkalmával, akinek népek által körülállt koporsójához a mi Hazánk, közelebbről Főiskolánk is odaállott. mint országunk egyetlen angol-gimnáziumának tulajdonosa, mint az igazságszerető angol kultúra magyar nyelvű terjesztője. Ez a csüggedten aláhulló fekete szárny emlékeztetett bennünket a trianoni napokon is: a hősi halottak emlékünnepén és a június 4-iki fekete évfordulón, hogy mi, élve eltemetett magyar nemzet sem meghalni, sem feledni nem fogunk. Ha Főiskolánkat a Halál-angyal el is kerülte, mégis több szívnek kellett gyötrő fájdalmában összeroskadnia szeretteik elvesztése miatt. E tekintetben ez az iskolai év sem volt irgalmas. Mindazok a kartársak, tisztviselők vagy tanítványok, akik a pótolhatatlan veszteség könyeit sírták, találjanak enyhületes vigasztalást a nagy magyar költő mondásában, hogy csak „bujdosunk e földi téreken" s az evangéliumi igékben, melyek szerint a viszontlátás a lelkeknek megígértetett.