Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1934

III. Közigazgatói jelentés az 1934-—35. iskolai évről. Az örök tereintés időbeli folyamatában újra egy határkőhöz érkeztünk. Ilyenkor számadással tartozunk a legfőbb erőforrásnak, ki mindnyájunkat földi eszközeiül hivott el, hogy rnikép sáfárkodtunk a reánkbízott értékekkel és energiákkal — az Ő végtelen bölcsességű terve elősegítésében. Vágtat a végtelenség gyorsvonata, kavicsok és talpfák, sinvonalak és állomások maradnak el mögötte, de boldog az a kavics és az a talpfa, amely a gyorsvonat céljából csak egy porszemnyit is sejteni tud. Mi, földi porszemei a gyorsvonat utjának. — mielőtt az elmúlt év ködbe hanyatló napjaira visszatekintenénk — emeljük fel szemeinket az Örökkévalóság vezetője felé s sziveink dobogásával rebegjünk Neki hálát, hogy szeretett Alma Materünket sokféle áldásaival, a tanév végéhez minden különösebb baj nélkül elsegítette! A válságok vulkánjai fölött minden pillanat ajándék, mely a halódó Rendnek éther-injekciót tud adni. Ebben az ünnepélyes pillanatban, amidőn a távozó iskolai évtől búcsúzunk, feledjük el a világ ezernyi baját, afagyés jégkárokat, a hadi ipar részvényeseit, az emberi nyomorúság vámszedőit, s örüljünk annak, hogy feladatainkat Főiskolánk ősi hagyományai alapján, de a kor szükségleteit is megértve, legjobb erőinkhez képest elvégezhettük s a jól végzett munka kalászos rónaságán tekinthetünk végig. Emberi ítéletekkel ennyit nyugodtan megállapíthatunk, mi csak a lelkiismeret látókörén belül élünk, a végső Ítéletet a legfőbb bölcsesség fogja kimondani. De mielőtt a földi világ mulandó eseményein szemlét tartanánk, fordítsuk könnyes tekintetünket azok felé, akik elmulhatatlanok, mert már elmultak — legalább az itt maradottak testi szemei számára. Kiáltsunk még egy utolsó istenhozzádot azok után, akik — mint halvány szellem-utasok — rajta ülnek már a Végtelenség vonatán s egyre távolodva tőlünk, eszmévé, életjeligévé finomulnak. Ók mindenkit meg-