Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1934

9 is elkendőzni,— kiütköznek ezek a hullafoltok. A nehéz elhelyezkedési viszonyok, a bizonytalan jövő mind nagy hadiszállítói ennek a sátánnak. Ez ösztökéli a fiatalokat a tapasztaltabbak félretolására, a női nem sárbarántására, a kultúra alapjainak: a családnak, később minden tisztes közösségnek a kigúnyolására. Ez veszi rá őket, hogy a lelki tisztaságot, a szeplőtelen önfegyelmezési a mult elmaradottságának, esztelen álszenteskedésnek tekintsék. Kitűnő rábeszélő ez a Sátán, képes örök ellenségének: a szép fogalmának ruháját is magára ölteni. Nevelők, tanítók, szülők és mindazok, akiknek az ifjúság jövője szívükön fekszik, ez ellen a gonosz ellenség ellen kell mindnyájunknak összefogni. Meg kell tanítanunk ifjúságunkat, hogy a haza, a család fogalma isteni eredetű, tehát •elévülhetetlen, pótolhatatlan; nemcsak a köz, de az egyéni boldogulás is csak ezek keretén belül képzelhető el. Oltári szoborrá s nem éretlen pajtássá kell faragnunk a Nőt, az emberi életnek ezt a szépítő szellemét, a férfiú nemes törekvések ezen ősforrását. Lehet ugyan máskép is felfogni és gyakorlatba vinni ezt a kérdést, de akkor dobáljuk meg előbb sárral ennek a földi életnek két szentséges fogalmát: az édesanyát és a hitvest. Vannak rá már kísérletek, sőt elméletek is. Választhatjuk csillagos magasság helyett az erkölcsi rothadás lélekfacsaró bűzét. De aki gondolkodik, könnyen fog választani. Magyarázzuk meg ifjúságunknak, hogy érezni, lelkesedni korántsem szégyen és nem a világtól való elmaradottság. Értessük meg velük, hogy a világ, az élet tele van szépségekkel, ragyogásokkal és hogy nincs szánalmasabb látvány a megvénült ifjúságnál. Érezniök kell ifjainknak, hogy a világon semmi sincs megkopva, hanem a lefelé és felfelé menő végtelenség egyaránt felfedezésre váró nagyszerű titok. Meg kell becsülniök ifjainknak azokat, akik lelkük fényességével a megvetkezni készülő világot újra átteremtik s új szépségeket adnak a szomjazó emberiségnek: a prófétákat, a művészeket, a költőket. Ha nem tartanék tőle, hogy félreértenek, azt mondanám, hogy az ifjúságnak, sőt a világnak is bizonyos fokú romantikára mindig szüksége lesz. Nem a középkorira, mely túlhajtott holdkórosságban mult ki, hanem az elpusztíthatatlanra, mely az utolsó emberig ki fogja érezni a jelenségekből, a létezőkből egy magasabb világnak: a szépségnek megifjító üzenetét. Valamikor, az ifjúkori hevülések idején valahol azt írtam: „A szépen át Isten szemébe nézünk." Most sem tagadom meg ezen ifjúkori megállapításomat és nem érzem ellentétesnek azon másik gondolatommal, hogy reális ifjúságra van szükségünk. Nincs itt ellenmondás, hiszen minden szavam azt akarja megvilágítani, hogy a valóságokban rejlik az igazi szépség és a való világ az egészséges romantikának, a szépségeknek kimeríthetetlen nagy óceánja.