Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1931

11 életpálya gazdag tevékenységéért fejezte ki a Kormányzó „teljes elismerését." Nagy és súlyos, jellemében tiszta és egyenes férfiúnak, a magasan kiemelkedő lelki és szellemi tulajdonságokkal megáldott püspöknek, a nagyérdemű egyháztörténeti irónak, a melegszívű és megértő bölcs embernek, főiskolánk forrószivű jóakarójának és vezérének emlékezete legyen örökre áldott s a kegyelem Istenének áldása lebegjen porai felett. De a Halál kaszája nemcsak az érett kalászt takarta Isten csűrjébe, — az ígéretek zsengéi közül is magával vitt zord kezével többeket. Ezek között mély megindultsággal kell emlékeznem Szabó Zoltán kartársunk ifjú hitvesének megdöbbentő haláláról. A nyiló tavasz még csak aggodalmakat ébresztett; az érlelő nyár már súlyos vésszel fenyegetett. Nagyhírű tudósoknak minden tudománya, mindent elkövető szerető sziveknek utánajárása, áldozatos költekezése, végzetétől rettegő ifjú férjnek virrasztó gyöngédsége, imádkozó hite: mind nem tudta megtartani ennek az oly sokat gáncsolt és mégis olyan jó, drága és édes földi életnek. Hervadása liliomhullás volt és a földről tovaröppenő muló boldogságos élet után nem maradt más, mint gyötrődéstől szétmarcangolt férji sziv, egy kedves arc és szeretett lény drága emléke s az egykori viszontlátás boldog reménysége. Még meg sem nyílhatott az iskolai év, a jól teljesített munka édes örömei közt orvul támadt rá a reményeket hervasztó Enyészet a kis Iczkovics Endrére, gimnáziumunk V. osztályba beiratkozott tanulójára. Erős szervezete, mosolygó arca, szelid és jóságos lelke, övéiért és eszményeiért hevülő szive nem védte meg: egyik percről a másikra elrejtőzött testi szemeink előtt, de itt maradt utána jóságos szüleinek szivében a két életre is sok, hosszú fátyolu gyász, tanárainak és társainak lelkében a feledhetetlen emlék s a nagy tanulság, hogy minden percben legyünk készen, ha felelésre szólít a halál angyala, hogy szinről-szinre meg kell jelennünk Atyánk, Istenünk előtt. A másik elveszített kedves tanítvány, ragaszkodó barát és szüleiért rajongó fiu: Incze Sándor IV. oszt. tanuló volt. Míg mi itt övig gázoltunk a jubileumi munkák verejtékében és remegő szívvel rendezgettük a tisztességben élemedett Alma Mater házatáját a nagy számadásra, az újhelyi kórházban lázaktól sorvasztva hunyta le álmadozó szemét egyik tisztaszivű, nemeslelkű fiunk. Szerény alázatossága még halála hírével sem akart árnyékot vetni az ünnep homlokára, még csak zászlónkat sem tűzhettük iskolánk ormára és a késői értesülés csak utólag tudott könnyeket hullatni a mi nagy családunk egvik kedves tagjának elhunytáért. Legyen nyugovásuk Istentől megáldott és drága emlékeiket őrizzük sziveink szentek szentjében.