Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1930

11 a munka: magasztos kötelesség, a munka: becsület, a munka: szülőszeretet, a munka: nemzethűség és hazaszeretet, a munka: istenfélelem. Örül a vakációnak a gyermeki lélek, mert beszámolhat a vetésnek és gyomlálásnak gyümölcséről, az aratásról. Ez az ő hálája, köszönete, hódolata és imádsága. A jól végzett munkának barázdájában bokrosodik a termés és mint a jó talajba esett mag: terem százszorannyit. És edződnek az izmok és sejtekbe idegeződik a készség. Harsogja tehát szivetek dobogása az élet himnuszát, kedves ifjúság ! A jól végzett munka után lobogjon örömötök, hogy repülve siethettek a titeket remegve váró, szerető karokba, szüléitekhez, testvéreitekhez, szeretteitekhez. Szomorú volna az az élet, melynek berkeit nem verné fel soha üde lelkek kacagása. Legfelségesebb eszményeink televénye a komoly munkának, a nemes kötelességteljesítésnek és a vidám örömöknek kémiai képletéből áll. Mi idősek, hadd mérlegeljük szilveszteri magunkbaszállással az idők szállását. Az évek múlását, óráink futását sóhajos gonddal nézzük. Szeretnők megállítani a lihegő órákat és elmélyedő tekintettel nézünk utána a tűnő perceknek. Most, mikor ez esztendőben a négyszázéves történetnek vaspántos ajtaja utolsót csikorog és valóra nem vált vágyainkat. életszínébe nem öltözködött reményeinket, ködbefoszlott gondolatainkat többé nem tudjuk földi kezekkel visszarántani az elmúlás partjáról, mellverdeső marcangolással tudakoljuk a magasságot és mélységet, hogy megtettünk é mindent? És ugy tettiik-e, amint írva vagyon? Amint azt dicső elődök magasztos példái rendelik ? Hűséges lélekkel szolgáltuk-é a fenséges eszményeket, melyek szolgálatában nőtt fel itt egyik nemzedék a másik után? Meg tudtuk-é tagadni magunkat, hogyha a főiskola érdeke úgy parancsolta? Tudtunk-é érte lemondani élvezeteinkről ? A főiskola iránti szeretetünk nagyobb volt-é, mint a magunk szeretete? Apró kis érdekeink megsemmisültek-é abban a munkában, melyet a multak hódolatában végeztünk a jövendőért ? A ránk bízott apró kis életbimbók gondozása olyan szeretettel történt-é, amilyen egykor maga köré gyűjtötte, mert azoké a mennyeknek országa. A keresztyén személyiségek építésében kiűztük-e magunkból és a reánkbizottakból mindazt, ami rombolja az istenképüséget és köveztiik-e a keskeny útat, hogy azon bevonuljon a Krisztus? Kitenyésztettük-e a lappangó, rejtőző jó tulajdonokat, hogy a halálból élet támadjon? Ahányan vagyunk, annyiféleképpen fogadjuk a véget, a beszámolások napját és annyiféleképpen feleiünk. De nincsen itt kérkedő farizeusi hányavetiség. Azt hiszem, minden törekedésünk meg volt arra, hogy hagyományos pataki