Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1928

166 köteteit ezerszámra veszi a közönség; és amig a nagy művészek és művészi egyesületek sokszor eseményszámba menő teljesítményeiket csak léiig telt, vagy éppen az ürességtől tátongó termek előtt végzik, ugyanakkor az alig néhány év előtt felcsapott nóta szerzők szerzői estélyére egy héttel az előadás előtt nem lehet jegyet kapni. Nem szándékozom ezeknek a szinte iparszertileg gyártott daloknak a kritikai boncolgatásával foglalkozni, hiszen tiszavirág-életükkel önmagukban hordják igazi értékmérőjüket, csupán azt kivánom megjegyezni, hogy bár a legnagyobb részük magyar nótának készül, csodálatosképen a magyar nóta igazi sajátsága egyáltalán nincsen meg bennük. Lehet, hogy cigányosak, lehet, hogy a szabad recitáló előadásra szánt kabaré-jargon és sok más, magyarosnak vélt szabadosság van bennük, de bizony egy egyáltalán nem magyarosak, mert nincsen magyar prozódiájuk s nincsen bennük az a csodásan szép édes-bús melódia, mely olyan sajátságossá, olyan megragadóvá teszi I a magyar muzsikát. Az énekkari irodalom terén is találkozunk dilettántizmussal, manapság talán még nagyobb mértékben, mint a múltban. Mert, bár a komoly művészi karirodalom nívó tekintetében óriási előhaladást mutat, oly annyira, hogy csak még ! két évtizdddel ezelőtt is gyakorlatilag kivihetetlen teóriái termékeknek minősítették volna azokat a nagy technikai nehézségeket és polifon szövevényeket tartalmazó, komoly el- | mélyedést, művészi kidolgozást és óriási hangkészséget igénylő nagyméretű énekkari kompozíciókat, melyeket ma már az országos versenyek alkalmavál soha nem remélt precizitással oldanak meg az ország kitűnő énekkarai, másfelől még mindig vannak e téren is a dilettántizmus nívóján álló termékek és elég gyakran látnak napvilágot olyan énekkari műveket tartalmazó gyűjtemények, melyek darabjainak nagy része sem stiláris, sem formai, de főkép harmóniai szempontból nem ütik meg még legkezdetlegesebb fokon álló népénekkarok által kivánt mértéket sem. Midőn vázlatosan említettem a dilettántizmus megnyilvánulásait — bár korántsem merítettem ki azokat — röviden foglalkozni óhajtok még a másik korcs irányzattal, a könnyűzenével. Bár a könnyűzene komponistái között is gyakran találkozunk olyanokkal, akiknek úgy gyakorlati, valamint elméleti készségük nem egyéb primitív dilettántizmusnál, hiszen mindannyian hallottunk már pl. olyan operett szerzőkről, akik a hangjegy írás terén nem rendelkeznek annyi ortografiai ismerettel, hogy a fülükben megszületett dallamocskát le tudnák jegyezni, termész tesen annál kevésbbé tudják azokat zongorára, vagy épen zenekarra feldolgozni — mindennek dacára a könnyű zene művelése terén már sokan akadnak alapos készültségü, sőt akadémikus végzettségű komponisták is, akik bizonyára azért