Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1928

164 immár elkötelezett napszámosa vagyok a zenének — hitvallást teszek mellette. A zene az a csodálatos művészet, mely a legrejtetebb emberi érzelmeket és gondolatokat, sőt a lélek minden kifürkészhetetlen rezgését is képes megérzékíteni. Amit a véső és ecset már csak bizonytalanul tud kifejezni és halványan tud sejttetni, sőt amit már szavakkal sem lehet tolmácsolni, a zene mind erre képes, mert az emberi érzelmeknek egész skáláját hangokba tudja önteni. Nincs a képzeletnek olyan nagyszerű, magasztos, gyönyörteljes vagy borzalmas képe, melyet lelki szemeink elé ne tudna varázsolni. Feltárja a mennyet és a poklot s mindazt, amit még nem ismerünk s ami még sejtéseinkben is alig szunnyadozik. A művészi alkotás célját: a lélek megindítását, a többi művészet csak közvetett úton éri el, holott a zene maga egy kiömlő érzelem, mely azonnal felszívódik a hallgató lelkébe. Tehát a muzsika — mint az érzelmek legtökéletesebb tolmácsolója, a léleknek legcsodálatosabb rezonátora — méltán helyezhető első helyre a művészeti ágak sorában. Honnan van mégis az, hogy a zenét nagy általánosságban csak alsóbbrendű művészetnek tekintik s valamint az ó-kori népek közül többen (asszírok, babiloniak, héberek stb.) a zenének nem tulajdonítottak erkölcsi jelentőséget, mondhatni csak érzékcsiklandozó eszköznek tekintették és rabszolgákkal műveltették, épp úgy ma a közönség általában, sőt még a művelt társadalomnak is igen nagy százaléka csupán a könnyű szórakozás eszközének tartja a muzsikát; szereti és élvezettel hallgatja a cigányt, az operett és kabarézenét, sőt talán a komolyabb nívójú hangversenyekre is elmegy, de magát a muzsikussal soha sem azonosítja, s még a komoly zenésszel szemben is bizonyos képzelt magaslatra helyezi magát és azt a lekicsinylett „komédiás" gyűjtőnév alá sorozza. Hogy honnan van mindez, annak magyarázatát lehet adni abban, hogy amit a nagy közönség a zenéből ismer, az legtöbbnyire csak az egészen könnyű fajsúlyú, sőt sokszor léha levegőjű operett-, kabaré-, tánc-, cigány-, sőt újabban jazz-zene, vagy ami még mindezeknél is elterjedtebb és általánosabb a dilettáns zene. Ott van aztán a baj, hogy a nagy közönség nem tud különbséget tenni ezen zenei vadvirágok és a művészi zene között, azokat egy kalap alá sorozza és műdalnak mondja a kabaré-chansont, művésznek tartja a cigányprímást, énekművésznőt lát a vidéki operettprimadonnában és klasszikus zenének véli a nagy népszerűségnek és kelendőségnek örvendő, teljesen dilettáns ízü szalonzene-darabokat. Az említett zenei vadhajtásokat két csoportba lehet sorozni, az egyik a dillentántizmus, a másik az úgynevezett könnyűzene. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeknek a megnyilvánulásait.