Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1927

10 XVIII. Közigazgatói jelentés az 1927/28. iskolai évről. A tovatűnő esztendő mesgyéjéről visszanézve, sajátságos hangulat rabjaivá válunk. És, bár kor, nem és egyén szerint épenúgy elüt egymástól a hangulat is, mint annak edénye: az ember, — általánosságban mégis vannak egyező vonásai. Az ifjúságnál az új reménységek lehetőségei oly gazdagon szűrődnek át az elválasztó fátylán, hogy a komor színek felolvadnak s a búcsúvétel csak átsuhanó érzés. Az öreg tekintetek rettegnek elszakadni a megszokottól, mert nem elég lüktető a bizakodás, hogy jön helyette egy új ígéret. Sőt a kettő közti kor küszöbénél is ott imbolyog a melancholia, és több nála a búcsú emléke, mint a remények igézete. E lelkiállapot oka kétségtelenül az a külömbség, ami van az elgondolás és végrehajtás, cél és eredmény, terv és alkotás között. Ha a ma-nak aratását összehasonlítjuk annak a napnak vetésével, amikor Istennek nevében az első barázdát tettük a tegnap kezdetén, köd üli meg a lelkeket és csüggedés hervasztja az embert. A művészi lélek összeméri szívének rejtelmesen lappangó világával a kőbe, színekbe, harmóniákba vagy betűkbe formált alkotást: hiába íveli át felséges képzelet a távoli pilléreket, soha össze nem érő távolságok tátonganak és csak újabb elhatározások tudják megmenteni a bizalomvesztéstől. Ha mi itt mindnyájan egymás mellé tennők szept. első napjainak fogadkozásait, szárnyaló elhatározásait, magas célkitűzéseit, nemes hevülését a juniusi vizsgák rideg valóságaihoz, a megérkezés készségeihez, a színétől-illatától fosztott tényeknek kisszerű, szürke zsugorodásaihoz: azt hiszem, hiába tündökölne június heve, hasztalanul ontanák a rózsák az illatárt: keserű döbbenet tenne foglyaivá, nem édesítené meleg elismerés lételünket, nem csiklandozná jutalom ambicióinkat. Szerencsére, az élet nem áll meg, hogy mi ott felejtkezzünk egy-egy határkőnél. Külső-belső erők új színre késztetnek, a film vígan pereg tovább s maholnap új fogadkozások égnek ajkainkon, mint kis gyermekekén az ismétlődő bocsánatkérések. E változások madáchi hangulatában egy csak az örök, az állandó: minden kezdetnek és végnek hatalmas Istene. És nekünk végtelen vágy lobog lelkünkben, hogy hitünkkel belekapcsolódjunk a változhatatlanságba, — múló percek gyermekei az örökkévalóságba, — ahol nincs árnyéka a fénynek és a célok ugyanazok, mint az elindulások. Ha van valami, ami méltó arra, hogy részünkké, életelemünkké,