Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1927
11 létfeltételenkké legyen, csak az abszolút megnyugvás lehet Istennek akaratán. Minden, ami velünk, körülöttünk és bennünk történik, annak az élvégezésnek következménye, amely volt, minekelőtte az évezredek születtek volna, vagy mi, mint annak keringő porszemei, megkezdettük volna rendelt pályafutásunkat. Az isteni akaraton való ez az abszolút megnyugvás csodálatos erőt ad, hogy önmagunk és az embermilliók felé emelkedjünk; kivetitsük énünket egy magasabb világpályára és inaink energiái bírják a futást, amelyre rendeltettünk. E transcendentális világ szemléletében nagy tárgyiassággal nézzük az embert és a dolgokat, — nem ejtenek többé kétségbe a csalódások, nem riasztanak vissza a nagy elhajlások, az eszmények és az utánok mintázott alkotások óriási távolságai, hanem rendületlen meggyőződéssel nyúlunk a kéz után, amelytől vezettetünk és Idvezítőnk kisdedeinek naiv szent hitével szívünkben, béhunyt szemmel lépdelünk az idők korlátai közt, miket csak mi szabdaltunk részekre, végtelent felfogni nem tudó elménk könnyebbítésére. íme, magyarázata a titoknak: mi ad erőt a göröngyökön botorkálóknak, mi újítja meg a célokat és az utakat, mi vezet bennünket új szeptemberek felé, hogy új fogadkozások lobogjanak bennünk, új Ígéretek csillogjanak szemünkben ?! Ez az isteni akaraton való teljes és maradék nélkül való megnyugovás acélozza meg tollamat is, hogy egy, fájdalmaknak végtelen hosszú, a munkának végtelen rövid esztendejét, az elmúlt iskolai évnek emberi szemmel mért emelkedéseit és mélységeit, veszteségeit és nyereségeit képes legyek megpróbálni újból végig élni és átadni a maradandóságnak. Még a nyárnak izzó heve érlelte a kaszára váró kalászokat, amikor fekete keretes papírlap jelentette, hogy megkezdődött a gyásznak esztendeje, az Úr bétakarította egyik megérett emberkalászát: Főiskolánk egyik nagyérdemű igazgató-tanácsosa, Vadászy Pál, befejezte földi pályafutását. Hoszszú évtizedeken át, később ritkuló megjelenéssel, de soha nem lankadó szeretettel, bölcsességgel szolgálta e főiskolát és annak örök eszményeit. Jellegzetes egyénisége, mindig újabb szempontot megvilágító gondolkodása, erős konzervativizmusa és alkut nem ismerő hite: örökre hiányozni fog, de egyik köve lett a jövendőket méhében hordó multaknak. Azután az idegen járom alatt nyögő Erdélynek egyik parochiáján némúlt el egy nemes magyar, református lélek harangja: Mátyás János, krisztyori lelkész, Dr. Mátyás Ernő kartársunk édes atyja halt meg s távozott el a fájdalmak hónából. Egy kis magyar kálvinista gyülekezet utolsó papjának örök hiánya s a fiúi szíven ütött seb örök sajgása:
