Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1926

4 XIV. Közigazgatói jelentés az 1926-—2T-iki iskolai évről. „Válásra int immár az óra." — A búcsúzás nehéz érzelmétől meghatva kezdem meg jelentésemet. Ügy tűnik fel most nekem, mintha tegnap kezdettünk volna bele a munkába, még alig röpült el ajkunkról a kegyelmes segítséget kérő szózat, s már megkondúlt az utolsó óra, melyben le kell tennünk kezünkből a munkát. Mindenesetre legyen hála, dicsőség a kegyelem istenének, aki ez évet átengedte élnünk s megengedte érnünk annak elejét és végét is. Gyöngeségünk tudatában ha máskor is jól esett leborulnunk a mindenható s emberi sorsot intéző hatalom előtt, kétszeresen érezzük a szükségét ma, amikor elhagyatottságunkban nemzeti szerencsétlenségünkben lázas türelmetlenséggel s szinte a kétségbeesés reménytelenségével keresi minden magyar szív a kiszabadító útat, melybe az emberi önzés és gonoszság juttatta. Ez a mindenikünket lenyűgöző közös érzés szinte azt érezteti velünk, hogy ha komolyan akarjuk a jobb jövőt, lázasabb tevékenységre van szükségünk minden becsületes munkában s különösen az iskolai munkában, hol a munka eredménye nem is a jelennek, de inkább a jövőnek szól s ahol, ha nem sikerül a fiatal lelkeket a jövő reménysége felé irányítani, akkor menthetetlenül elvesztünk s kárbaveszett annyi sóhaj, remény, imádság és minden hit a jövőben és feltámadásban. De épen ez a pont az, amelynél akaratlanúl is visszadöbben az emberi lélek s jól esik a reménység szilárdabb talajára lépni s végezni a munkát fokozott erővel, lázas türelmetlenséggel olykor. Mert nem lehet az, hogy annyi könny hiába omlott, nem lehet az, hogy annyi reménység megcsufoltassék, nem lehet az, hogy annyi szent törekvés és fáradozás hiába való legyen s megsemmisüljön. Nem lehet ez főkép a mi iskolai életünkben, ahol a nagy alapítók és pártfogók, a nagy tanárok és tanítványok emléke a múltból mind biztatóan szól, ahol az emberek munkáját százados hagyományok, százados emlékek segítik, ahol az élettelen kövek is beszélnek, kényszerítenek és biztatnak. És mintha kissé pirkadna a hajnal, a magyar feltámadás hajnala. Egy ~é\ óta mintha változás, jóleső és jóttevő változás állott volna be nemzeti életünkben, barátainkkal és ellenségeinkkel való viszonyunkban. Mintha elpattant volna az eddig igazságtalanúl lenyűgöző bilincs a kezünkről, a lábunkról. Igen, a magyar feltámadás hajnala látszik mindjobban erősödő fényével s én hiszem, sőt megvagyok győződve arról,