Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1900

4

méltóan töltötte be magasztos hivatását, melyet immár több, mint, negyedfélszázad óta híven teljesít a hazai művelődés előmozdítására s a ref. anyaszentegyház dicsőségének öregbítésére. A régi és kipróbált intézmények keretében, a régi szellem által vezéreltetve s annak bű ápolására törekedve végeztük munkásságunkat s bár az intézmények mozgatóinak és éltetőinek mindig az egyének tekinthetők, de a megszilárdult és jónak bizonyúlt intézmények szelleme mint mindenütt, úgy főiskolánkban is jótékony befolyást gyakorol az alkotó tényezők cselekvésére és munkásságának irányára. A sárospataki főiskola a múltnak drága hagyományaiban, az innen felfakadó szabad 1 szellemben s annak hű megőrzésében bírja jövőjének zálogát, a múltból merítettünk erőt a jelen küzdelmeihez s bátran elmondhatjuk ma is, hogy az alapelvek, melyek törekvéseinket jellemzik, a czélok, melyekért küzdünk, ma sem változtak, ma is azok, melyeket századokkal ezelőtt tűztek ki a nagy alapítók a jövő nemzedékének vezérlő csillagául.

S egy futó pillantást vetve ez alapelvekre s főiskolánknak e traditiókból fakadó szellemére, lelkünk előtt megelevenedik a múlt csodás fényével és ragyogásával, szenvedésével és dicsőségével s úgy érezzük, hogy annak varázsa fogva tartja elménket és szíveinket. Lelkünk előtt látjuk a nagynevű ősöket, a fejedelmi alapítókat, az ő egy céltól áthatott munkásságukkal, a mint ápolják, védik és erősítik a gyenge csemetét, a mint elhalmozzák kegyeikkel, gazdag adományaikkal a féltett főiskolát, hogy legyen az Commeniussal szólva „az elmék köszörűköve, a humanitás valódi műhelye, a bölcsesség aranybányája.“ Századok zivatarai múltak el azóta felettünk, s mintha ma is éreznénk leiköknek tüzét, szívüknek melegét, az ő emlékezetük ad erőt nekünk ma is, ha lankadunk a küzdelemben s lelkűnkben örök hála kél az ő áldásos munkásságukért, a jövőbe látó gondoskodásukért, örök hála a nagy fejedelem, I. Rákóczy György s az ő hitvese, az iránt a művelt lelkű és nemes szívű nő iránt, kinek vallásosságtól és honszerelemtől, lelkesedéstől és önmegtagadástól áthatott élete káprázatos fényével úgy tűnik föl előttünk, mint a drágakövek közt a gyémántnak ragyogása. Ily emlékeknek hatása alatt, ily fényes múltra tekintve áthatja lelkünket az a gondolat, hogy a tiszta és hamisíthatatlan szabadelvű szellemi irány ápolása legelső és legfontosabb kötelességünk. Ezt követeli tőlünk a múlt,