Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1895
55 térítéssel s az államnak, a társadalomnak, vagy egyeseknek okozott sérelem vagy veszély olyan, hogy az nem is kárpótolható : nem tehet mást az állam, mint hogy az ilyen cselekmény elkövetőjét megbüntesse, t. i. valami érzéki bajt szabjon ki reá s ezáltal egyfelől megtorolja a gonosz tettet, másfelől a jogrendet lehetőleg megóvja az illető bűnös további merényleteitől. A büntetés tehát, mely az elkövetett ilyen gonosz tett, u. n. büntetendő cselekmény következménye leend, így fogja kiegyenlíteni az elkövetett jogsérelem káros hatását, természetesen csak annyiban, a mennyiben az a földi igazságszolgáltatástól várható. Mi igazolja azt, hogy az állam ily esetekben, t. i. a büntetendő csel. elkövetőivel szemben a büntetéshez nyúlhat, vagyis mi teszi a büntetést jogossá ? — erre nézve a jogirodalom ma sincs egy véleményen. A büntetőjog nagy irodalmában, — mert hiszen elfogultság nélkül mondhatom, hogy az összes jogtudományok közt a bűnt. jognak van legszélesebb irodalma, — a legrégibb idő óta és ma is két tábor áll erre nézve szemben egymással. Az újabb időben aztán egy harmadik igyekszik közvetíteni a kettőt s az ellentétekkel szemben középen keresi az igazságot. Az egyik tábor jelszava: Punitur, quia pecccatum est, a másiké: Punitur, ne peccetur. Az előbbi t. i. azért tartja jogosnak a büntetést, mert a tettes bűnt követett el s a ki bűnös, annak bűnhődnie kell, ez örök igazság, ez feltétlen észparancs (Kant), dialectikai szükségesség (Hegel), isteni (Stahl) vagy erkölcsi törvény (Schmidt). A másik elfogadja Seneca híres mondatát : Nemo prudens punit, quia peccatum est, sed ne peccetur, revocari praeterita non possunt, futura prohibentur, vagyis miként újabban is Liszt1 hangsúlyozza, a büntetés czélbüntetés (Zweckstrafe), t. i. azért büntetünk, hogy a tettest megjavítsuk, hogy megvédjük további cselekményeitől a társadalmat, hogy másokat elrettentsünk a bűntől stb. Fátyolt a múltra, csak a jövőt vegyük figyelembe. A harmadik tábor, a melyhez csatlakozunk mi is, összeköti a kettőt s a mindkettőben feltalálható relativ igazságot felhasználja a büntetőjog igazolására. Nevezetesen kettős alapot vesz fel : 1. az emberi igazságot és 2. a jogrend fentartásának szükségét. Kétségtelen dolog, ezt mi is állítjuk, hogy a büntetés első és eredeti alapja a megtorlás gondolata, oly értelemben, hogy a ki bűnt követett el, azt igazságosan éri a büntetés. A legrégibb idők' Dr. Franz von Liszt : Lehrbuch des deutschen Strafrechts. Vl-te Aufl. 1894- 49 és köv. tap.
