Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1893
ki, mint a vihar által elseprett őrtüzek, a rengeteg éjszakán, vezérlő, világitó szellemeink fényes napjai?! . . . Mintha az ó-szövetségi népek szívének megrázására isten sujtoló kezétől támasztott jelenéseket látnánk : „Beborítom az egeket és az azokon való csillagokat besötétitem, a napot köddel be fogom ... és adok setétséget a te földedre. “ Ezékiel XXXII : 7., 8. Erre a földre, hogy végkép elbukjunk rajta és szíveinkbe, hogy örökké fájjon az ! T. Gyászoló Gyülekezet! Látom kérlelhetetlen, szívet tépő valóságában körültünk a hálál pusztitó hatalmát; látom bezárva e ravatalt, látom megnyílni a sírboltot, a honnan nincs többé visszajövetel s nyomban rá megnyílni az eget is, a hová a nagy emberek lelkei szállanak . . . és még sem merem, alig bírom kimondani a szót; a mi imádott fögondnokunk, báró Vay Miklós, meghalt! Oh, hiszen, ha az az égbenyúló, a százados éveket megközelítő tölgy összeomlik oda künt a rengetegben, én tudom, hogy egy messze elterülő pusztaság támad az erdőnek így megtépett koronáján ; de hát annak a tölgynek összeomlását azok érzik meg legjobban és azok sirathatják meg legnagyobb félelemmel, a kik felett a villámokat fogta fel erejével és a kik számára csendes nyugalmat, békés virulást teremtett ölelő árnyaival. Báró Vay Miklós koporsója felett bizony mindenkinek elég oka van sírnia ; a magyar protestantismus pedig méltán megtörve borulhat le e ravatalra, a mely kétségkívül e század legelső, legnagyobb protestáns féríiának porrészeit zárja magába ... de tépőbb fájdalommal, forróbb könyhullatással, nagyobb gyászszal, több félelemmel senkisem borulhat e koporsóra, mint mi, a kik egy gyászba borúit anyának könyeit, vérző szívét, örök háláját, soha meg nem szűnő hódolatának koszorúját hoztuk el ide és a kik méltán kérdezzük a sárospataki alma mater névéiS
