Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1893

»9

ben az ó-szövetségi gyászolóval: „Óh jöjjetek ide és lássátok meg, ha vájjon van-e valakinek olyan bánata, mint a milyen az enyém ! ?“

Igen, oly bánata, mint a milyen a mienk?! Ez a több százados iskola látott megrázó viharokat; megélt léleklépő gyásznapokat és látott maga körül dúló pusztulást és mégis most, hogy e bezárt koporsó előtt állok meg, valami nyomasztó félelem, egy szorongó érzés kapja meg szívemet és én nem tudom : ha ez a temetkezés nem hosszú, vigasztalan gyászt borit-e a sárospataki főiskola százados falaira és szívünk felé? En csak azt tudom, hogy egyes égi testek is, a melyeknek napjuk ki vész, aláhullanak, s a történetből tanultam, hogy némely sírok olyan szellemek porladozó részeit takarják el, a kiket sohasem pótol senki és a kik után örökre sírnia oka van az emberiségnek.

Vétkezném az elköltözött nagy szellem és vétkezném fájdalmunk nagysága ellen, ha e pillanatban részleteiben csak érinteni is akarnám azt a kérdést, hogy ki volt nekünk, ki volt a sárospataki főiskolának, ki a magyar protestantismusnak és a magyar köztársadalmi életnek báró Vay Miklós? Hanem arra ez országos temetkezés fájdalma és megszentelt pillanatai is jogot adnak, hogy habozás nélkül tegyünk tanúbizonyságot a felől, hogy nagy és az isteni gondviseléstől vezetésünkre, boldogitásunkra küldött szellemek tulajdona az, hogy rabúl ejtik a szíveket és viszonyokat, hogy saját szellemi képükre teremtik az időket és az intézményeket úgy, mint a folyó önmaga ássa meg medrének irányát; hogy működésükhöz van kötve az emberi élet egyes köreinek fejlődése, úgy, mint a csillagoké a naprendszerhez, úgy, mint a tenyészet a nap sugaraihoz és úgy, mint a tengernek drága gyöngyei a hullámok mélységéhez, a boldogság a szerető szívekhez.

Ez volt báró Vay Miklós a sárospataki főiskolának! Ezt