Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1893
»7 előtt legszebb reményeit, életének legerősebb, legbiztosabb támaszait. Gyászbaborult főiskolánk templomának ormára azonnal kitűzettük a gyászlobogót. . . . Innen a szenthelyről, sötét gyászunkban, elborult lelkünk égfelé emelkedésének volt ez alkalommal jelképe az a lobogó, annak a férfiúnak égbe szálló lelke után, aki oly sokszor imádkozott velünk együtt ebben a templomban és akinek szelleme, lángoló szeretete megérintvén szívünket, annyiszor emelte fel tetterőnket, ugyancsak ebben a templomban. Tanári karunk, mindjárt a lesújtó hír vétele után, egybegyűlvén s mély megindulással, felállva hallgatván meg a nagy veszteséget, amelyet a közigazgató könyek között adott elő, elhatározta, hogy a főiskola külön gyászjelentést ad ki, egy hónapi gyászt ölt szeretett főgondnokáért, érdemeit jegyzőkönyvbe igtatja s a gyászoló családnak részvét iratot küld, a temetésen küldöttségileg vesz részt; a nagy halott porrészeit magába záró koporsóra pedig koszorút helyez el. Ezen kegyeletes határozatoknak megfelelően, tanári karunk külön küldöttség által képviseltette magát a Budapesten, május 15. délután 3 órakor és az Alsó-Zsolczán, május 16-án, délután 1 órakor véghezmenő temetésen s amely utóbbi helyen tétettek a családi sírboltba szeretett főgondnokunk hamvai s a hol Mitrovics Gyula közigazgató, a főiskola nevében, e következő beszédben tolmácsolta a főiskola és a tanári kar fájdalmát: „Irtózatos, megbírhatatlan próbáltatásokat mér reánk a gondviselés. A magyar társadalom, a protestantismus, a sárospataki főiskola oszlopait látjuk, megrendítő gyorsasággal egymásután, mintegy egymásra szakadva, kidőlni. S így meginogván lábaink alatt a föld, összekulcsolt kezekkel, megfélem- lett szívvel, zokogó könyhullatások közt állunk meg a pusztulás felett és így esdekltink a sorsunkat intéző gondviselés előtt: „Mi lesz belőlünk, Istenünk, ha így alusznak A .2
