Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1892

9

imatermében folyt le, sokszor a könyekig megindult nagyközönség részvétele mellett. Én mindenesetre örömmel jegyzem be e napot főiskolánk ez évi történetébe ; örömmel azért, mert az ilyenek csakugyan nem szoktak nyom nélkül elenyészni s vajha sokszor ismétlődő példák volnának, épen ma, midőn főiskolánknak kétszeres szüksége van az idők zaklató viszonyai között arra, hogy senki se feledkezzék meg róla azok között, a kiknek akár tisztességes kenyeret, akár szellemi kincseket adott. Köszönettel jegyzem ide, hogy a körünkben ünneplő régi tanítványok, hálájuk jeléül, 150 frtot adtak tanári nyugdíjintézetünk javára s hogy a lélekre ható szép ünnepély szellemi szerzője és főintézője Radácsi György, a tanuló-társak egyike s tanár-társunk volt.

Ugyanezen ünnepélyt, ugyanezen napon a főiskolai ifjúságnak egy másik kegyeletes ténye egészítette ki. Ez nap estélyén leplezte le azon emlék-táblát, a melyet azon ház falaiban helyezett el, a melyben lakott egykor, mint sárospataki joghallgató, nagy hazánkfia, Kossuth Lajos.

így kijutott örömünk azonban csakhamar szomorúságra, gyászra változott. Október 5-én kaptuk a sürgönyt, melynek értesítése szerint Molnár Lajos tanár-társunk, Budapesten, az elmebetegek országos gyógyintézetében, ugyanazon nap elhunyt. A mire tehát, a lemondás erejével, régóta szoktattuk szivünket, az, fájdalom, ime megtörtént! És bármennyire el lehettünk is készülve e megvállásra, annak hallattára mégis többszörösen belefájult szivünk. Belefájulha- tott méltán azért, mert tiszttársunkat idő előtt veszítettük el. Szeretteinkről lemondanunk pedig még késő időkben is, olyan igen nehéz ! Emellett sorsában megdöbbentő, szintén félelmetes módon láttuk sorsunk és emberi életünk szeszélyeit is. íme, csakugyan milyen megdöbbentő találkozása a végzetnek, hogy annak az erőteljes ifjú férfiúnak poraira, a ki épen azon napor, egy évvel ezelőtt, még a mi megbízásunkból adott kifejezést, egyik elhunyt tiszttársunk. Zsindely István felett érzett gyászunknak, ott a távolban, ugyanazon évfordulati napon borultak rá a pihentető Sir hantjai. De fájdalmunk többszörös, különösen azért, mert benne mi és a főiskola igen sokat veszítettünk.

E pillanatban is érzem, hogy a kegyelet és elismerés érzésével borulhatunk le lelkűnkben az elhunytnak tőlünk távol felhan- tolt sírjára és pedig azért, mert becsülettel szolgálta főiskolánk ügyét; ő végezte köztünk a legnehezebb munkát azon a helyen, a hová küldte őt nekünk az isteni gondviselés, mert ő szoktatta növendé-