Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1879
23 üldözések mindig nyomtalanúl enyésznek el, a mely állításban nyilván az van mondva, hogy a rendes, békés fejlődés az életben egyáltalában lehetetlen dolog. Az sincs szokásban a pályázatoknál, hogy a kidolgozott részek helyett, mint ezt szerző teszi, jegyzetekben, más, szintén felhasználható részleteket emlegessünk és hozzunk javaslatba ; mert hiszen ez eltagadhatlan bizonyság arra, hogy végzett munkánk helyességében magunk sem bízunk meg s a harctéren, a küzdőktől határozott erőkifejtést, jól átgondolt, kipróbált bajvivási modort várunk, nem pedig mentekező önigazolást arról, hogy ezt vagy azt így is lehetett volna végeznünk. E műnek szerzője: Tóth Pál, III. éves hittanhallgató. A Yl-ik számú „Boldog ember az, ki magát nem kárhoztatja abban, a mit jóváhagy.“ Eóm. XIV: 22. jeligével versenyző dolgozat, magát a szöveget, annak tartalmát elég jól fogja fel ; bevezetésében is elég helyesen indúl, sőt tárgykitűzése és felosztása is kifogástalan. De már a kidolgozáshoz, a megvont alaprajz keresztülviteléhez és kellő kiszínezéséhez, nem volt meg elég ereje és emelkedett gondolkozása. Igaz, hogy az egyes részletekben fordulnak elő itt-ott dologratartozó fejtegetések, de az egésznek tárgyalási modora élet és elevenség nélkül való annyira, hogy igazán kínosan hat az emberre az a vontatottság, a melyben következnek egymásután az egyes tételek. Néhol aztán, maga a szerző is észrevevén laposságát, mintegy nagyot látszik mozdulni munkája közben, s gondolatjelekre bízván az összefüggés kikeresését, egy-egy rövidre szabott mondatot csap elénk változatosság kedvéért ; de a melyeknek vagy nincs tartalmuk, vagy pedig béna gondolatot fejeznek ki, az ügyetlen fogalmazás miatt. S mennyire nem ért szerző a változatos, a különböző körben mozgó tárgyak természete szerint alakuló fejtegetéshez, annak csalhatlan bizonyítéka az, hogy beszédének mindhárom része egy nyomon halad s a mit az ifjú korról kigondolt és elmondott, azt némi szóváltoztatásokkal elmondja a férfi és az öreg korról is. Nyelvezete sem tiszta és szabatos ; eféle kifejezések: „Az ember keserű érzelmeket ad magának,“ „A tél hava megüti a küzdő emberfejét,“ „Egyetlen szóból kellett volna állani ama cselekedetnek,“ bizonyára valamennyien éretlen zsengék az irálygyakorlat mezején. Az írásbeli jelek felrakása is botrányos s a nagyobb gondosságot már csak azért is megérdemelte volna, mert erre kötelez a pályázati mérkőzés komolysága s ezt kívánta volna szerző érdeke is, mert így, ha célunk volna a megszégyenítés, a hibás pontozás mellett valóban jóízű mosolyt keltő furcsaságokat lehetne müvéből idéznünk.
