202564. lajstromszámú szabadalom • Eljárás stabilizált poliizocianátok előállítására
HU202564B ben adagoljuk. Az ilyen rendszerek is kiváló kcrnényedési tulajdonságokat mutatnak, és a csak poliol lánchosszabbítót tartalmazó rendszerekkel ellentétben jobb elasztikus tulajdonságokat, pl. szilárdságot, keménységet, feszültségértéket és lágyulási értékeket mutatnak. A poliuretánok készítéséhez egyedüli A) poliizocianátként előnyösen a késleltetett aktivitású, felületmódosított, stabüizált, szüárd poliizocianátokat alkalmazzuk. Úgy is eljárhatunk azonban, hogy a találmány szerinti módon stabüizált poliizocianátokat valamely nemstabüizált poliizocianáttal, pl. toluüén-diizocianátokkal, difenil-metán-diizocia nátokkal, naftalén-l,5-diizocianáttal„ dimer toluilén-diizocianáttal vagy izoforon-diizocianáttal kombinálva használjuk. Ilyen kombináció esetén előnyösen legalább 50 ekv% találmány szerinti módon stabüizált poliizocianátot alkalmazunk. Nemstabüizált poliizocianátként bármilyen poliizocianát alkalmas azok közül, amelyek a 2 920 501. számú NSZK közrebocsátási iratban fel vannak sorolva. Ha a nagymolekulájú polihidroxi- és/vagy nagymolekulájú poliamino-vegyületekben (B) stabilizált poliizocianátok szuszpenzióját alkalmazzuk, akkor a nagymolekulájú B) vegyületek mennyiségét úgy lehet megválasztani, hogy az összetétel a kívánt, poliuretán-képző komponenskeveréknek feleljen meg (egyalkotós reaktívelegy). Ettől eltérő összetétel esetén azonban a poliuretánképzéshez azonos vagy eltérő további nagymolekulájú B) komponens adható. Adott esetben ugyanígy a stabilizálási reakció poliol- vagy aromás poliamin-lánchosszabbító szerei (C) az egyalkotós rendszerhez szükséges menynyiségben állhatnak rendelkezésre, egyébként a C) komponens további lánchosszabbítóként adagolható. Egy előnyös módszer szerint a stabüizált poliizocianátok szuszpenzióját a nagymolekulájú B) vegyületek és adott esetben kismolekulájú C) vegyületek segítségével áüítjuk elő oly módon, hogy a szuszpenzióban a hidroxil- és/vagy aminocsoportok feleslege legyen jelen, és azután ezeket egy szokásos (nem bevont) poliizocianáttal, pl. toluüén-diizocianáttal, difenil-metán-diizocianáttal, diciklohexilmetán-diizocianáttal vagy izoforon-diizocianáttal úgy alakítjuk át, hogy az összes hidroxil- és/vagy aminocsoport mintegy ekvivalens mennyiségben reagálni tudjon a stabilizált és nemstabilizált poliizocianátok izocianátcsoportjaival. Egy másik előnyös kiviteli mód szerint a nemstabüizált poliizocianátot hidroxi- és/vagy amino-vegyületek fölöslegével még feldolgozható, OH és NH2-csoportokat tartalmazó köztitermékké alakítjuk, és ebben a stabüizált vagy stabilizálandó poliizocianátot szuszpendáljuk. Amennyiben a stabilizált poliizocianátok nagymolekulájú B) vegyületekkel és adott esetben C) lánchosszabbító szerekkel készült szuszpenziója izocianátcsoportok fölöslegét tartalmazza (a találmány szerinti bevont poliizocianátokból), akkor a reakcióelegyhez további nagymolekulájú (B) Uletve kismolekulájú (C) vegyületeket adhatunk és poliuretánná alakíthatjuk. 21 Ez mindkét említett esetben úgy érhető el, hogy egyrészt a poliizocianátszuszpenziót, másrészt a többi komponenst külön-külön adagoljuk, keverjük, és végül pl. termikusán kikeményítjük. Arra vonatkozóan, hogy egy szilárd diizocianát és egy amidin-stabilizátor egy bizonyos találmány szerinti kombinációja egy jól tárolható poliuretán reaktívrendszer előállításához alapjában véve alkalmas-e, a következő, a duzzadási hőmérséklet megáüapítására vonatkozó tesztet végezzük, „DETA-teszt” a bevonattal ellátott poliizocianát jellemzésére (’’duzzadási hőmérséklet”): 1 mól amidinstabüizátorral módosított szilárd diizocianátot 1000 g lineáris, 2000 móltömegű polioxi-propüén-terdiolban szuszpendálunk. 0,5 mól 2,4- és 2,6-diamino-3,5-dietü-toluol-izomer-elegy (DETA) (65:35 arányú) adagolása után az egyalkotós reaktív elegyet 10 °C/perc sebességgel felmelegítjük. Azt a hőmérsékletet, amelynél az elegy hirtelen pasztaszerű komzisztenciát vesz fel, „duzzadási hőmérséklet”-nek nevezzük. A tapasztalat szerint az 55 ”C-nál alacsonyabb duzzadási hőmérséklet azt mutatja, hogy az illető szüárd poliizocianátból és amidinstabilizátorból álló kombináció az adott koncentrációban hosszú ideig tárolható egyalkotós poliuretán-reaktívrendszer előáüítására kevésbé alkalmas (de pl. önthető rendszer esetén esetleg az öntési idő kívánt meghosszabbításához vezethet). Csökkentett aktivitású, amidinstabüizálással kapott polikarbamiddal bevont poliizocianátok, amelyek a DETA-tesztben a nagymolekulájú poliéterpoliolok és aromás DETA lánchosszabbítók alkalmazásakor 55 “C alatti duzzadási hőmérsékletet mutatnak, a nagymolekulájú poliaminok találmány szerinti szuszpenziójában kevésbé alkalmasak. Amennyiben a találmány szerint módosított poliizocianátok olyan közegben, pl. nagymolekulájú poliolokban vagy poliaminokban vannak szuszpendálva, amelyek a poliuretánokhoz további reakciókhoz alkalmasak, akkor ezek a szuszpenziók közvetlenül felhasználhatok. Adott esetben—bár kevésbé előnyösen — a stabüizált poliizocianátokat a szuszpenziókból izoláljuk, például víz, monoalkoholok vagy nagyon sok lágyítószer és/vagy oldószer alkalmazása meüett szűréssel, és por formában a kívánt reakciókomponenshez (nagymolekulájú poliolokhoz és/vagy B poliaminokhoz), adott esetben további azonos vagy eltérő felépítésű nagymolekulájú B) poliolokhoz, valamint adott esetben kismolekulájú lánchosszabbítókhoz hozzáadjuk. A gyakorlat szempontjából különösen a stabüizált poliizocianátok nagymolekulájú B) poliaminokkal készült olyan szuszpenziói fontosak, adott esetben további nagymolekulájú B) poliolok és/vagy C) lánchosszabbítók és kismolekulájú poliolok adagolása mellett, amelyek az egyalkotós reakciókhoz, Uletve egyalkotós rendszerek előállításához közvetlenül felhasználhatók. Előnyös a komponenseket olyan tömeg-, illetve ekvivalens-arányban venni, amely az egyalkotós poliuretán-rendszer receptúrájának közvetlenül megfelel. A hosszú ideig tárolható egyalkotós poliuretán reaktívrendszerek, amelyeket masszív vagy habosított poliuretánná lehet kikeményíteni, előnyösen 22 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 12