199161. lajstromszámú szabadalom • Eljárás polimer bevonattal stabilizált poliizocianátot tartalmazó diszperziók előállítására
199161-amino-propionsav-hidrazid vagy bisz-karbazin-észter vagy bisz-szemikarbazidok mint etilén-bisz-karbazin-észter, ill. etilén-bisz-szemikarbazid vagy izoforon-bisz - szemikarbazid (12. példa). Előnyösek továbbá a hidrazin és a -CO-NH-NH2-csoportokat hordozó 32— 399 molekulatömegű kismolekulájú vegyületek. Különösen előnyös a hidrazin-hidrát és ß-szemikarbazido-propionsav-hidrazid, valamint az alkilén-bisz-szemikarbazidek. Az egyik amin esetlegesen hátrányos mellékhatása kiegyenlíthető a másik amin megfelelő előnyeivel, ezért természetes, hogy a felsorolt amin-stabilizátorok tetszőleges kombinációja is használható (pl. a kis és nagyobbmolekulájú diaminok együttes alkalmazása). Más esetben a kombináció a lehető legtöbb előnyös mellékhatás összegezését célozhatja. Számításba jöhet pl. a gyorsan reagáló aminok kombinációja, így pl. etilén-diamin és sztérikus gátlással lassított aminokkal vagy kis- és nagyobbmolekulájú aminok pl. alifás amino-poliéterek kombinációja, továbbá poliaminok és hidrazinok vagy hidrazidszármazékok kombinációja. A hidrazin- vagy hidrazidszármazékok mellett a felhasznált amin-stabilizátorok összmennyiségére számítva legfeljebb 50 mól% poliamint használunk. Az adagolt amin-stabilizátorok mennyisége az izocianátban lévő NCO-csoportra számítva ekvivalens százalék NH2-ben megadva 0,1—25, előnyösen 0,1—8, különösen előnyösen 0,3—3 ekvivalens százalék. Bár a poliaddíciós burok magasabb amin részarány pl. 30 ekvivalens százalék NH2/NCO esetén is előállítható, az ilyen nagyfokú átalakulás a reakcióképes izocianátok részarányát túlságosan csökkenti, emiatt a gyakorlat számára nem kedvező. Ha NH2-ekvivalensről beszélünk, akkor ezen a hidrazin esetében mindig NH2-csoportot értünk (illetve -NH-alkilcsoport az alkil-hidrazin-származékoknál), a hidrazidvegyületeknél pedig egy -CO-NH-NH2-csoport számít egy NH2-ekvivalensnek. A burok előállítása során a reakcióhőmérséklet a poliizocianát mindenkori olvadási hőmérséklete alatt van, általában 70°C alatti, előnyösen 0—50°C közötti. A szobahőmérsékleten szilárd izocianátok stabilizálása a H-aktív vegyületekkel szemben néhány perc alatt történik, így az egykomponensü rendszerek előállításakor folyamatos eljárással is dolgozhatunk. A találmány szerinti eljárással előállított stabilizált poliizocianátokat tartalmazó egykomponensű poliuretán-rendszerekkel szemben támasztott követelmény egyrészt a lehetőség szerint korlátlan idejű tárolhatóság szobahőfokon vagy kissé magasabb, pl. 50—60°C hőmérsékleten, másrészt az egykomponensű rendszer gyors térhálósodása kb. 100°C-nál magasabb hőfokon. E követelmények kielégítése mind az amin-stabilizátorok mennyiségének, mind azok kémiai felépítésének, továb13 8 bá a bevonási reakciónál alkalmazott reakciókörülmények (koncentráció, hőmérséklet) változtatása révén nagymértékben befolyásolható. Amennyiben a stabilizálási reakció során egy bizonyos aminmennyiséget (szabad NCO-csopotra számítva 25 ekvivalens százalék NH2) túllépünk, akkor felhasználáskor a szokásos hevítési körülmények (110—140°C) között a térhálósodás — ha ez egyáltalán bekövetkezik — nem megfelelő. Éppen ezért a kívánt receptúránál ajánlatos meghatározni a mindenkori amin-stabilizátor optimális mennyiségét, ezt követően a megfelelő tárolási stabilitással (pl. 14 nap 50°C-on) együtt az egykomponensű rendszerek kikeményedési hőmérsékletét és a kikeményedési idejét is rögzítjük. Általában a primer amincsoportokat tartalmazó kismolekulájú vegyületek stabilizáló hatása erősebb a szekunder amincsoportokkal rendelkező vegyületekénél. A stabilizáló hatás az aminok rendűségének növekedésével együtt nő. A triaminok hatása általában erősebb a diaminokénál. Gyengébb eredményt adnak viszont a nagyobbmolekulájú aminok, amelyek azonban kombinálhatok a kedvezőbb hatékonyságú kismolekulájú diaminokkal. A találmány szerinti eljárás során a szilárd poliizocianátok „amin-stabilizálását“ poli addíciós termékkel történő bevonás útján folyadék közegben (amely közeg a szilárd poliizocianátoknak nem (jó) oldószere) valósítjuk meg. A folyadék közeg 62—6000 móltömegű kismolekulájú és/vagy előnyösen nagyobb molekulájú mono- és/vagy (előnyösen) poliolokból és/vagy 400—600 móltömegü nagyobb molekulájú alifás és nagyobb molekulájú aromás poliaminokból állhat. Elsősorban azonban 400—6000, előnyösen 400—3000, légióként 1000—3000 móltömegű nagyobbmolekulájú poliaminokat használunk adott esetben kismolekulájú poliolok és/vagy aromás poliaminok hozzáadása mellett. A monoalkoholokra példaként az előnyösen 400—6000 móltömegü hosszú szénláncú alkoholokat, így az izohexadekanolt, továbbá az egyértékű alkoholok propoxilezett termékeit, például 4-butanol propoxilezett termékeit említjük. E monoalkoholok azonban nem nagyon kedvezőek — lévén láncmegszakító szerek — ezeket a poliuretánok szintézisénél a poliizocianátok diszpergálószereként nem lehet közvetlenül felhasználni. Éppen ezért egy további lépésben el kell távolítani, mielőtt a polimerrel burkolt poliizocianátokat a poliuretánképző rendszerbe adagolnánk. Az alkalmas kismolekulájú poliolok például: 1,4-butándiol, 1,10-dekándiol, tetra-(hidroxi-propil)-diamin vagy ricinusolaj. B) 1) A további előnyös poliolok például a poli(oxi-alkilén-poliol)-ok, így poli(oxi-tetrametilén-glikol)-ok, vagy a kismolekulájú di-14 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65
