192910. lajstromszámú szabadalom • Bilincses csőtartó, falon kívüli csővezetékek tartására vagy függesztésére
3 192910 4 A találmány tárgya bilincses caőtartó, falon kívüli csővezetékek tartására vagy függesztésére, amelynek tartórésze és csőbilincse van. A találmány szerinti bilincses csótartó az épületeknél alkalmazott, falon kívül szerelt csővezetékekkel, így főleg a gázcsövekkel melegvizet vagy gőzt vezető csővezetékekkel és hasonlókkal kapcsolatban alkalmazható. A hasonló célra szolgáló ismert és elterjedten használt bilincses csótartók laposacélból készülnek és általában osztott a csőbilincsük. Ezeknél a bilincses csötartóknál két főrész különböztethető meg, az egyik a már említett csőbilincs a másik pedig a tartórész. A tartórész szabad vége rendszerint szét van nyitva és ez a -villás vég kerül a falban rögzítésre. A csőbilincs úgy van osztva, hogy a tartórószhez megközelítően félhenger alakú cBŐbilincs-rész tartozik, a másik félhenger-része a csőbilincsnek egy a tartórészhez illeszthető szárral rendelkezik. A tartórész és az említett szár furattal van ellátva és a cső kőzrefogésa után az említett két bilincs-részt csavarral lehet egymáshoz rögzíteni. Az ismert bilincses csőtartó tartórészének a falba juttatása és rögzítése végett ki kell vésni a már meglévő és esetleg burkolt falat, ebbe kell illeszteni a bilincses csótartónak a villás végét, majd gipsszel, cementes habarccsal, vagy más hasonló keverékkel lehet a villás vég rögzítését biztosítani a falban. Ismeretesek olyan bilincses csótartók is, amelyeknél a tartórészhez tartozó, a tartórésszel általában egy darabot képező bilincsrész valamint a szabad bilincs-rész nem egy csavarral, hanem két csavarral és két fül révén van rögzítve. Az ilyen kialakítási mód azonban nem változtat az ismert bilincses csőtartók lényegén. Az ismert bilincses csőtartók számos hátránnyal rendelkeznek. Az egyik hátrány a felszerelési mód következtében mutatható ki. Az a körülmény ugyanis, hogy a falban véséssel készített üreget lehet csak felhasználni a csótartó villás végének rögzítésére, maga után vonja, hogy csak téglaszerkezetű falakkal kapcsolatban lehet alkalmazni ezeket az ismert bilincses csőtartókat. Más szerkezetű fal esetében vagy helyileg és egyedileg át kell alakítani a csőtartónak a tartórészét, vagy le kell mondani az ilyen bilincses csótartó alkalmazásáról. Tekintettel arra, hogy újabban egyre inkább tért hódítanak a tégla és betonszerkezetű falakkal szemben a korszerű anyagokból készített falszerkezetek, és minthogy az ilyen falakban nem lehet véséssel fészket készíteni az ismert csótartók villás végének a befogadásához, ezért jelentősen korlátozott a felhasználási lehetőségük. További hátránya az ismert csőtartóknak abból a körülményből áll elő, hogy sok esetben már véglegesen burkolt falfelületeknél válik szükségessé a csőtartó felszerelése és rögzítése. Ilyen esetben a végleges burkolat vésés útján történő megbontás rendszerint maradó felületi hibákhoz vezet, ugyanis a burkolat a csőtartó rögzítése után már nem lehet úgy kialakítani, hogy az a burkolat egyéb - sértetlen - részeivel teljesen azonos felületi minőségű legyen. Példaként említhető csempézett fal esetében utólagos bilincses csőtartó felhelyezése. Belátható, hogy a most említett példakénti esetben a csempe vésése, majd újra kijavítása után nem biztosítható egyenértékű felület az eredeti cserapézett felülettel. Újabb hátránya az ismert bilincses csőtartó felszerelése sorén követendő módszernek, hogy az épület szerkezeti elemei meglazulnak a véséskor, sokszor repedések keletkeznek amik mind szerkezeti, mind esztétikai szempontból károsak. Nem közömbös az a hátrány sem, hogy a vázolt beépítési mód igen munkaigényes, hosszú ideig tart, és tulajdonképpen a rögzítéshez alkalmazott kötőanyag végleges megkötése után lehet csak a végleges szerelést befejezni, mert az alkalmazott kötőanyagok megszilárdulásuk előtt nem terhelhetők. Maguknak a bilincses csőtartóknak is számos hátránya van. Szembetűnő hátrány, hogy nagy a fajlagos anyagszükségletük. A falak mentén vezetett csöveknek egy-egy bilincses csőtartó révén biztosítható rögzítése nem igényel olyan acélmennyiséget, mint amit az ismert bilincses csőtartókhoz szükségszerűen felhasználnak. További hátránya az ismert kialakításnak, hogy nem képes a hótágulésból származó mozgásokat felvenni. Amennyiben a bilincset rászorítják a csőre, és ilyen rászorított bilinccsel rendelkező csőtartó véglegesre szerelését követően a cső hőtágulásából vagy esetleg más okból kifolyóan deformálódik, akkor a bilincses csőtartó meglazul a falban, vagy kiszakad abból. Ha viszont nem rögzítik a bilincset a csőhöz, akkor a cső a bilincshez képest relatív elmozdulást tud végezni, ez ezonban azzal jár, hogy a bilincs a csővezetéken lévő festéket megsérti, továbbá káros és zavaró hangok keletkeznek. Általában az ismert bilincses csőtartók az épület-rezgéseket hajlamos átvenni és a csőre közvetíteni, ami kellemetlen hanghatással jár és egyébként is ezek a rezgések újabb lazulásokhoz, esetleg a fal burkolatának csorbulásához vezethetnek. Az ismert bilincses csótartók esztétikai szempontból is kifogásolhatók, mert a tűrhető előállítási ár érdekében semmiféle felületi kikészítéssel nem láthatók el, ugyanis az anyagáruk már eleve drágává teszi őket. Újabb hátrány, hogy kiépítésük, kiszerelésük is a fal roncsolását teszi szükségessé. A találmány szerinti bilincséé csótartó alkalmazása révén az ismert bilincses csőtartók hibái, hiányosságai csaknem maradéktalanul kiküszöbölhetők. 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3
