187609. lajstromszámú szabadalom • Sertés önitató
1 187 609 2 A találmány tárgya sertésönitató szelepüléket tartalmazó és vízvezetékhez csatlakoztatható itatófejjel, záróelemmel és vízkivezető nyílással, amely napi tartályról működtetve bármilyen korú állatok itatására használható. A nagyüzemi állattenyésztés térhódításával az önitatók számos változata vált ismertté. Kezdetben leginkább a szabad vízfelszínes önitatókat alkalmazták. Ezek csészével vagy vályúval működő konstrukciók, ahol a csészében vagy vályúban állandóan víz van. Az ilyen szabad vízfelszínes önitatók legfőbb hibája, hogy a higiéniai követelményeknek nem felelnek meg. A csészében vagy vályúban ugyanis állandóan pangó víz van, amelynek tisztántartása gyakorlatilag megoldhatatlan. Az itatás során ugyanis az állatok egymás után isznak és a csészében vagy vályúban lévő vizet egyre jobban elszennyezik nyállal, takarmánymaradékkal stb., így a víz a fertőzések melegágyává válik. Ezen túlmenően a használat során egyéb anyagokkal, például sárral, vizelettel, bélsárral is szennyeződik és ezek a különböző szennyeződések a vízben bomlásnak indulnak, a bomlásnak induló szerves anyagok pedig mindig kitűnő táptalajai a különféle kórokozóknak. A fentiek miatt az ilyen szabad vízfelszínes önitatók gyakori tisztítása szükséges, ami jelentős időt, munkát és költséget igényel és mindezek ellenére sem higiénikus. A víz az önitatókba a szabad vízfelszínes megoldások esetén is úgy kerül, hogy az állatok előbb valamely szelepet nyitnak ki és ezzel maguk juttatnak vizet a vályúba vagy csészébe. Ilyen szelepmegoldást ismertet például a 168 719 sz. magyar szabadalom. Jóllehet a szelepes megoldás a vízfelhasználást csökkenti, a higiéniai problémákra nem ad megoldást. Ezért jelentek meg az utóbbi időkben a szopókás önitatók. Ezeknek számos fajtája ismert, főbb típusaik a cuclis, súlyszelepes vagy rugószelepes, valamint a harapós önitatók. A cuclis önitatóknál általában a folyadék valamely tartályból gravitációs úton kerül az itatóedényekbe, ahonnan az állatok gumicuclin keresztül szopják. Ilyen megoldást ismertet például a 157 170 sz. szovjet szerzői tanúsítvány. Egy másik megoldásnál a cuclik egy tartályba benyúló csövek végein vannak elhelyezve (lásd a 69 218 sz. magyar szabadalmat). A cuclis megoldások a gyakorlatban nem terjedtek el. Egyrészt, mert az itatótartályokban a folyadék mennyiségét kézierővel kell szabályozni, így nem az állat szabja meg a megiható folyadék menynyiségét. Másrészt, az itatótartályban az ivás után esetleg visszamaradó folyadék a tartályból kifolyik és növeli az istálló páratartalmát. További hátránya az ilyen konstrukcióknak az is, hogy a malacok számára nehezen megtanulható műveletet igényel, mivel az anyatejet az emlőből alulról felfelé, míg az önitatóból fölülről lefelé kell szívni. Ismertek olyan megoldások is, amelyeknél a cuclis megoldást szeleppel kombinálják. Ilyen önitatókat ismertetnek például a 254 604 vagy a 255 197 sz. osztrák és az 1 204 451 sz. NSZK szabadalmak. Ezen megoldások alapvető hátránya, hogy kialakításuk meglehetősen bonyolult, így számos meghibásodási lehetőséget tartalmaznak. Ezen túlmenően karbantartásuk is körülményes és működtetésük változatlanul nem felel meg a malacok szopás közben elsajátított beidegződéseinek. Az ún. súlyszelepes önitatók olyan szelepszerkezetek, amelyeknél a sertések a szopókarészt lenyomva hozzák működésbe a szerkezetet. Ivás után, amikor is a nyomóerő megszűnik, a súlyszelep visszaesik a szelepülékre és elzárja a víz útját. A súlyszelepes szopókás önitatóknál általában a zárás kúpos fémfelületek illeszkedésével történik (lásd például a 156 538 sz. magyar szabadalmat). Ennek következtében azonban ez a konstrukció szennyeződésre igen érzékeny, viszonylag könnyen átereszt és a tömítőfelületek is hamar berágódnak. Ez a korábban elmondottak mellett további hátrányt jelent. A másik megoldás szopókás önitatók működtetésére az, hogy a szelep zárását acélrugó segítségével oldják meg. Ez azonban azzal a hátránnyal jár, hogy a szerkezet korrózióra hajlamos alkatrészt (acélrugót) tartalmaz és az alkatrész anyagának elfáradása miatt egy idő után már nem biztosítható tökéletes vízzárás. Ezért ezek a szerkezetek - mivel gyakori cseréjüket általában nem végzik el - rendszerint csöpögnek, ami jelentős vízveszteséget jelent. A rugó cseréje viszont munkaigényes és szakképzettséget igényel. Ugyancsak rugós szeleppel működnek az ún. harapós önitatók, amelyek akkor adnak vizet, ha mozgó részükre az állatok ráharapnak vagy valamely más testrészükkel működésbe hozzák. Ilyen megoldást mutat be például a 174 767 sz. magyar szabadalom. A harapós szopókás önitatók hátránya, hogy igénylik az állattól a működést kiváltó szerkezet megtalálását és annak állandóan összeharapott állapotban való tartását az ivás során. Ezért a folyamatos ivás ilyen szerkezetek alkalmazásakor gyakorlatilag nem valósítható meg. További hátránya az ilyen szerkezeteknek a rugós szelepek korábban említett valamennyi hátránya. Ugyancsak közös hátránya valamennyi ismert rugós vagy súlyszelepes önitatónak, hogy a sertésnek szájába kell venni a szopókát, majd az ebből kiálló szelepszárat nyelvvel meg kell nyomni, hogy a szelepszár mentén kifolyó vízből ihasson. Tapasztalataink szerint azonban a sertések számára ez bonyolult tevékenység, ezért helyette foggal vagy szájfenékkel hozzák működésbe az ilyen önitatókat. így azonban folyamatos vízivásra képtelenek. Ugyancsak gyakori, hogy a szelepszárat az orrkoronggal nyomják be és szájszélen lefelé vagy az orrnyílásba folyó vízből próbálják vízigényüket fedezni. Az ilyen ivási módok esetén azonban rendkívül sok az elfolyó víz és viszonylag kevés a hasznosuló mennyiség. A sertések csak részben képesek kielégíteni szomjukat, gyakrabban isznak, többet mozognak, többször megszakítják evési tevékenységüket és ilyenkor egymást is zavarják ivás közben. A jelen találmánnyal ezért olyan sertésönitató kialakítása a célunk, amellyel az ismertetett hátrányok kiküszöbölhetők, azaz, amely higiénikus, bár5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
