187409. lajstromszámú szabadalom • Eljárás a 3-as helyzetban hidrogénatomot tartalmazó cefemvázas vegyületek előállítására
1 187 409 2 7-(2-hidroxi-fenoxi-acetamido)-3-cefem-4-karbonsav, 7-(l,4-ciklohexadienil)-karboxi-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-(tercier-butoxi-fórmamido)-fenil-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-formiloxi-(2,4-diformiloxi-fenil)-acetamido-3- ■ cefem-4-karbonsav, 7-(4-hidroxi-fenil)-difenil-metoxi-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-(2,6-dihidroxi-fenil)-benziloxi-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-(tercier-butoxi-karbonil)-fenil-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-(2-tienil)-benziloxi-karbonil-acetamido-3-cefem-4-karbonsav, 7-(acetoxi-metoxi-karbonil)-fenil-acetamido-3-cefem-4-karbonsav. Bizonyos (I) általános képletű vegyületek előnyösek. Ilyen előnyös vegyületek azok, amelyekben R jelentése —CHR2R3 általános képletű csoport. A jelen találmány szerinti eljáráshoz használt * elektrolizáló cellák az elektrokémiai szakirodalomból ismertek. A jelen találmány tárgyát nem képezi semmiféle új elektrolizáló cella vagy más berendezés, és az eljárás kivitelezéséhez nincs is szükség ilyenekre. Az alábbiakban azonban az elektrolizáló cellákat röviden tárgyaljuk. Az elektrolitikus redukciókhoz használatos elektrolizáló cellában van egy munkaelektród, amelyet katódnak is neveznek, ezen az elektródon játszódik le a redukció. A munkaelektródot a segédelektródhoz, vagy más néven anódhoz képest negatív potenciálon tartjuk, az anódon csak elektrolit reakcióknak szabad lejátszódniuk. Ezenkívül általában használnak egy összehasonlító elektródot is. Az összehasonlító elektród, amelyen semmiféle reakciónak nem szabad lejátszódnia, az a vonatkozási pont, amelyhez képest mérjük a munkaelektród potenciálját. Egy ilyen tipikus és gyakran alkalmazott összehasonlító elektród a telített kalomel[higany(I)klorid]-elektród; további ilyen elektródok a higany/higany(II)oxid-elektród és az ezüst/ ezüst-oxid-elektród. Az összehasonlító elektródot egy vezetőképes híd vagy pórusos csatlakozó elektromosan összeköti a munkafolyadékkal. A cellákat gyakran kamrákra osztják, és így minden egyes elektród a folyadéknak egy olyan részletébe merül bele, amely a többi kamrában lévő folyadéktól fizikailag el van választva, de elektromosan kapcsolatban áll velük. A jelen találmány szerinti eljáráshoz kívánt esetben használhatunk ilyen, kamrákra osztott cellát, ha viszont a redukálni kívánt vegyuletben jelen van egy olyan csoport is, amelyet elektrolitikus úton oxidálni lehet, mint például az R helyén 4-hidroxi-benzilcsoportot tartalmazó vegyületek, akkor ilyen, kamrákra osztott cellát kell használnunk. Általában azon Vegyületek, amelyekben az aromás gyűrűn oxigéntartalmú helyettesitők vannak, könnyen oxidálhatok. A kiindulási vegyület oxidálhatóságát könnyen meghatározhatjuk oly módon, hogy az összehasonlító elektródhoz képest pozitív potenciált adva a segédelektródra, felveszünk egy voltammogramot. Ha a görbén inflexiós pontot észlelünk, amint azt az 1. ábra mutatja, ez azt jelzi, hogy a vegyületen egy vagy < több oxidálható csoport van, és ezért osztott cellát kell használnunk, hogy ezáltal a segédelektódot fizikailag elválasszuk a vegyületet tartalmazó munkafolyadéktól. Az elektrolizáló cellák elrendezése, az elektródok felépítése és a cellákat kamrákra osztó válaszfalak anyaga az elektrokémiából ismert, ezeket az adatokat megtalálhatjuk a megfelelő tankönyvekben és tudományos közleményekben. Különösen alkalmas ilyen tankönyv például az „Organic Electrochemistry” (Szerves elektrokémia), szerkesztette: M. M. Baizer, Marcel Dekker, Inc., New York, 1973; továbbá a „Technique of Electroorganic Synthesis” (A szerves elektrokémiai szintézis módszerei), szerkesztette; N. L. Weinberg, John Wiley and Sons, New York, 1974. A munkaelektródok anyaga higany, cink vagy ólom. Az elektródokat az elektrokémiában szokásos módon, nagytisztaságú anyagból kell készíteni. Az elektród anyaga nem lényeges - egyformán jó eredményeket érhetünk el, ha az elektród alakja lemez, háló, szövet, apró szemcsékkel töltött kosárka vagy fluidizált ágyban jelenlévő részecskék. Az elektród állhat valamely semleges hordozóból is, amelyet az elektród-fém borít, vagy pedig a lemezalakú elektródot boríthatja a lemez anyagával azonos anyagból készült háló, ezáltal az elektród felülete megnövekszik. A segédelektród nem vesz részt a redukciós folyamatban, és így bármely olyan anyagból állhat, amelyet az elektrolitikus folyamat oxidációs oldala nem támad meg. A segédelektródokat leggyakrabban nemesfémekből, és különösen platinából, vagy pedig szénből készítik. Az anódot előnyösen platina-oxidból vagy platina-oxiddal bevont platinából készítik. Ugyancsak használható segédelektródok az ólom-oxid, ezüst-oxid és más, hasonló fémoxidokból készült elektródok; az oxidokat természetesen valamely stabil hordozóra viszik fel. így például a ruténiüm-oxiddal bevont titán-elektród egy különösen alkalmas segédelektród. A leghatékonyabb működés érdekében a cellát úgy rendezik el, hogy a segédelektród és a munkaelektród távolsága mindenütt ugyanakkora, és a lehető legkisebb legyen. Ez a követelmény fenáll minden elektrolitikus eljárásnál, és azt szolgálja, hogy az áramerősség a lehető legnagyobb legyen, és a folyadéknak az átfolyó árammal szemben tanúsított ellenállása által kiváltott hőmérsékletemelkedés pedig a lehető legkisebb legyen. Ha nem osztott cellát használunk, akkor a munkafolyadékkal és a segédelektróddal érintkező folyadék ugyanaz. Ha viszont osztott cellát használunk, akkor a munkafolyadék eltér a segédelektród kamrájában jelenlévő folyadéktól. A jelen találmány szerinti eljárásban használt munkafolyadék egy vizes elegy. Á munkafolyadékban alkalmazott szerves oldószer, ha egyáltalán használunk ilyet, lehet valamely vízzel elegyíthető vagy vizzel nem elegyíthető oldószer. Előnyösen vízzel elegyíthető oldószert használunk, hogy a munkafolyadék homogén oldat legyen. Alkalmas ilyen, vízzel elegyíthető szerves oldószerek az amidok, és különösen a dimetil-formamid 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3
