182614. lajstromszámú szabadalom • Eljárás 5,6-dihidro-2-metil-N-fenil-1,4-oxatiin-3 karboxamid előállítására
182614 I valamilyen eikónium-só, így cirkónium-tetraklorid vagy cirkónium-tetranitrát segítségével végezzük. Az előnyös katalizátorok a volfrámsav és molibdénsav fémsói. A legelőnyösebb katalizátor nátrium-volframát. A katalizátor koncentrációja rendszerint körülbelül 0,1 vagy kevesebb súly%-tól 2 vagy több súlyáig terjed az oxatiolán súlyára számolva. Ilyen katalizátorok nélkül a reakció csak gyengén vagy egyáltalán nem megy a fentebb leírt közegben. Az oxidációs lépést nagyon élénk keverés közben végezzük körülbelül 0—25 °C közötti hőmérsékleti tartományban. Mivel a reakció exoterm, a kezdeti szakaszban hűtés ajánlatos. A reakció szabályozását az oxidálószer fokozatos adagolásával érjük el, hogy elkerüljük a különösen erős hőfejlődést, főleg a kezdeti szakaszban. Ajánlatos a [13] reakciólépést két szakaszban végezni ; az első szakaszban, amely rendesen 1—3 órát tart, a hőmérsékletet 0—10 °C-on tartva, míg a második szakaszban, amely általában szintén 1—3 órát tart, a hőmérséklet felemelkedhet a reakció hőmérsékleti tartományának magasabb részébe (például 20—25 °C-ig). A 35%-os hidrogén-peroxid (más kereskedelmi minőségek, például 30—70%-os is használható lassú adagolását az első szakasz kezdeti részében végezzük (például laboratóriumi méretben 10—30 percen keresztül cseppenként végzett adagolással). Rendesen a III képletű oxatiolánnal közel ekvivalens (általában kis feleslegül) mennyiségben használjuk a peroxidot. Egyszerű fáziselválasztás fejezi be a reakciólépést olyan esetben, ha az oldószer klórozott szénhidrogén vagy valamilyen alifás sav alkil-észtere. Ha'oldószerként aromás szénhidrogént használunk, úgy megfelelő mennyiségű diklór-metánt adunk a reakcióelegyhez (rendesen a kétfázisú rendszer eléréséhez szükséges minimális mennyiséget, például a reakcióelegy térfogatának 10—100%-át). A vizes fázist vagy kidobjuk vagy visszavisszük a ciklusba (a nátrium-volframát visszanyerése céljából). A szerves fázist valamilyen szárítószeren (például magnézium-szulfát) szárítjuk, vagy az oldószer egy részének azeotrópos desztillálásával távolítjuk el a jelenlévő vizet. Olyan esetekben, ha oldószerként klórozott szénhidrogént vagy valamilyen alifás sav alkil-észterét használjuk, a szárított oldat alkalmas a IC] reakciólépés elvégzésére. A IV képletű oxa.tiolán-oxid toluol/diklór-metán eleggyel kapott oldatát részben bepároljuk a diklór-metán eltávolítása céljából, hogy a [C] reakciólépés elvégzéséhez alkalmas IV képletű oxatiolán-oxid oldatot kapjunk. Kívánt esetben a IV képletű oxatiolán-oxid toluol/diklór-metán eleggyel kapott oldatának ez a térfogatcsökkentése a [C] reakciólépés kezdeti szakaszában is végezhető. A nátrium-volframát/hidrogén-peroxidos módszerrel előállított IV képletű oxatiolán-oxid hőérzékeny szirup, amely rendszerint 2:1 arányban cisz/transz izomerek elegyéből áll. A IV képletű oxatiolán-oxid körülbelül 50 °C feletti hőmérsékleten vagy savak jelenlétében könnyen bomlik ; ennélfogva minden térfogatcsökkentést csökkentett nyomáson, semleges vagy enyhén bázikus körülmények között kell végezni. 8 A [C] reakeiólépés kivitelezéséhez a IV képletű oxatiolán-oxidot (ha nincs máris oldatban) feloldjuk valamilyen alkalmas oldószerben, amely lényegében vagy valamilyen klórozott szénhidrogén vagy valamilyen alifás sav valamilyen alkil-észtere, vagy felszuszpendáljuk valamilyen közegben, amely lényegében valamilyen aromás szénhidrogén; az oldószer mennyisége általában 1—12 liter egy kilogrammIV képletű oxatiolán-oxidra számítva. Valamilyen dehidratáló sav (például p-toluolszulfonsav, metánszulfonsav, foszforsav vagy 2-naftalin-szulfonsav) és valamilyen ónium-vegyület alapos keverékét adjuk az elegyhez. Tipikus ónium-vegyületek ammónium-, szulfónium-, szulfoxónium- és foszfónium-vegyiiletek, amelyek a VI általános képlettel ábrázolhatok — ahol X jelentése halogénatom (fluor-, klór-, bróm- vagy jódatom) vagy metánszulfonsav vagy p-toluolszulfonsav anionja, R jelentése 1—16 szénatomos alkilcsoport, fenilvagy benzil-csoport, és az R-esoportok lehetnek azonosak vagy különbözők ; Z jelentése nitrogénatom, foszforatom vagy kénatom ; m jelentése 0, ha Z jelentése nitrogén- vagy foszforatom, és 0 vagy 1, ha Z jelentése kénatom ; n jelentése 4, ha Z jelentése nitrogén- vagy foszforatom, és 3, ha Z jelentése kénatom. A katalizátor lehet valamilyen VII általános képletű kvaterner ammóniumsó — ahol X jelentése halogénatom (fluor-, klór-, bróm- vagy jódatom) ; és Rj, R.2, RJ és R4 azonosak vagy különbözők, és lehetnek 1—16 szénatomos alkilcsoportok, fenil-, benzilcsoportok — főleg valamilyen kvaterner ammónium-halogenid. Legelőnyösebb tetrabutil-ammónium-bromid, tetrapentilanunónium-jodid és trimetil-fenil-ammónium-bromid. A dehidratáló szer és az ónium-vegyület kezdeti menynyiségeit rendesen körülbelül 1:20 súlyarányban alkalmazzuk, de más arányok is alkalmasak. Nagyon kis mennyiségek (például :0,25 súly0,, vagy kevesebb — 3 súly0.,, vagy több, a IV képletű oxatiolán-oxidra számítva) hatásosak. A kapott oldatot (szuszpenziót) mérsékelten melegítjük, hogy a reakció kielégítő sebességgel menjen végbe, de nem annyira, hogy bomlást okozzon. Általában 40—80 °C közötti reakcióhőmérséklet elegendő. A reakció során képződő vizet valamilyen alkalmas módon távolítjuk el, például visszafolyó hűtő alatt forralva valamilyen elválasztó eszközzel, így Dean-Stark feltéttel. A visszaforralást csökkentett nyomáson kell végezni, hogy elkerüljük a túlságosan magas hőmérsékletet. A tipikus visszaforralási hőmérséklet a 45—50 °C hőfoktartományba esik. További p-toluolszulfonsavat (például a IV képletű oxatiolán-oxidra szá mítva 1 súly%-ot) adunk hozzá, és a visszaforralást körülbelül egy órán át folytatjuk 45— 50 °C-on, majd hosszabb ideig (például 2—4 óráig) magasabb hőmérsékleten (például 75—80 °C-on), ki-5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 5
