181959. lajstromszámú szabadalom • Eljárás racém 3-[2-(3-terc-butil-amino-2-hidroxi)-fenil]-6-hidraziono-piperazin-dihidroklorid-monohidrátot tartalmazó vérnyomáscsökkentő és perifériás értágító hatású gyógyszerkészítmények előállítására

3 181959 4 mat mutat, amely előre nem látható módon változik. Emiatt a hemiszulfát sóforma nem felel meg kereskedelmi forgalom­ba hozható szilárd készítmények előállítására, így tabletta vagy portöltésű kapszula adagolási formák készítésére. Ezen túlmenően a dihidroklorid olyan vizes oldatokat ad, ame­lyek stabilisabbak, mint a hemiszulfát vizes oldatai. Felis­mertük azt is, hogy nagy adagok orális beadásakor a dihid­­roklorid-monohidrát kevésbé hajlamos arra, hogy hasme­nést okozzon, mint a hemiszulfát-hemihidrát ugyanolyan adagok beadása esetén. A találmány szerinti eljárással előállított dihidroklorid­­monohidrát vegyület könnyebben kezelhető, valamint stabi­labb kristályos termék, tehát alkalmasabb gyógyászati fel­­használásra, továbbá gyógyászati tulajdonságai jobbak, mint az ugyanazon piridazin bázisnak a technika állásából ismert sója, a hemiszulfát-hemihidrát. A (II) képletű racemát-vegyület más vizsgált sói közül a monohidroklorid nem kristályosítható olaj, a trihidroklorid olyan kristályokat ad, amelyeket nehezen lehet átkristályosí­tani és vizes oldatai kevésbé alkalmasak intravénás beadás­ra, mivel nagyon savasak, a dihidrobromid olaj, amely állás közben kristályosodik, és nem megfelelő analitikai eredmé­nyeket szolgáltat, a dihidrojodid nem kristályosítható át és nem ad kielégítő analitikai adatokat, és az egy mólegyenér­­téknyi mennyiségű citromsavból és maleinsavból, valamint egy és két mólegyenértéknyi mennyiségű ecetsavból készített sók nem kristályosodnak ki. Más gyógyszerészetileg elfogad­ható savakkal, például ortofoszforsavval, palmitinsavval, sztearinsawal, benzoesawal, borostyánkősavval, fumársav­­val, malonsawal, glutársavval, itakonsawal, glikolsavval, D,L-almasawal, L(—)-borkősavval, aszparaginsawal és pamoesawal alkotott sók valamennyien olaj alakúak és nem kristályosodnak ki. A dihidroklorid-monohidrát színtelen tűkristályokat al­kot, amelynek az olvadáspontja jellemzésre nem alkalmas fizikai tulajdonság, mivel a vegyület vízvesztés közben bom­lik és szilárd fázisból folyékony fázisba megy át, amely nem pontosan meghatározott. Nyitott kapilláriscsőben végzett olvadáspont-meghatározásoknál 130 'C hőmérsékletről in­dulunk és ha a hőmérsékletet percenként 3 °C-kal emeljük, a vegyület különböző fokozatokban olvadhat 154 °C-tól 168 ”C-ig terjedő hőmérséklettartományban. Abban az eset­ben, ha a vegyületet differenciális letapogató kalorimetrikus termogravimetriás analízisnek (DSC-TGA=differential scanning calorimetric thermogravimetric analysis) vetjük alá nyitott tartályban percenként 10 °C-os hőmérsékletnöveke­dés mellett, akkor két átalakulási hőmérséklettartományt észlelünk, így 110—145 'C-os hőmérséklettartományt, mely­ben 4,2—4,3%-os súly veszteség mutatkozik és egy 150— 180 *C-os hőmérséklettartományt, 0,2%-os súlyveszteséggel. Az olvadás e második súlyveszteség idején rendszerint 154—159 *C-os hőmérséklettartományban következik be. A súlyveszteség 1 mólnyi vízre számítva 4,27% és a teljes súlyveszteség általában ennél nagyobb, körülbelül 4,5%. Ab­ban az esetben, ha a dihidroklorid-monohidrátot DSC-TGA vizsgálatnak vetjük alá nyitott tartályban, akkor 143 ”C-on olvad. Abban az esetben, ha 5 mg dihidroklorid-monohidrátot 100 ’C-on 1,5 óra hosszat egy, a fenti DSC-TGA vizsgálat­hoz alkalmas készülékben melegítünk, akkor 4,31% súly­veszteséget észlelünk. A mintát szobahőmérsékletre hagyjuk lehűlni, 15 percig levegőn tartjuk és újból elemezzük. Ha a készüléket úgy programozzuk, hogy a hőmérséklet 40 ’C-tól 180'C-ig percenként 10 'C-kal emelkedjék, a 110—145 'C-os hőmérséklettartományban 3,89% súlyveszteséget mérünk. Ez azt mutatja, hogy a monohidrát melegítés közben dehid­­ratálódik és a vízmentes dihidroklorid pedig hűlés közben ismét monohidráttá alakul, mert vizet vesz fel a nedves levegőből. Abban az esetben, ha 15 mg dihidroklorid-monohidrátot (a) 40 °C-on 16 óra hosszat, (b) foszforpentoxid felett szoba­­hőmérsékleten 16 óra hosszat, (c) foszforpentoxid felett szo­bahőmérsékleten és 0,5 Hgmm nyomáson ugyancsak 16 óra hosszat tároljuk, akkor elhanyagolható (0,3%-nál kevesebb) súlyveszteség jelentkezik. Abban az esetben, ha 0,6 g dihid­roklorid-monohidrátot 22 °C-on 90% nedvességtartalmú tér­ben 3 hétig tárolunk, 0,7% súlynövekedést észlelünk. így tehát látható, hogy a dihidroklorid-monohidrát stabilis for­ma normális hőmérsékleti és nedvességbeli körülmények kö­zött, tehát szilárd gyógyszerészeti készítmények hatóanyaga­ként alkalmazható. A (II) képletű vegyület szabad bázisként és savaddíciós sóként való előállítása a 830 158 számú belga, valamint a 175 418 számú magyar szabadalmi leírásban van leírva. Egy módszer a racém 3-[2-(3-terc-butilamino-2-hidroxi­­propoxi)fenil]-6-hidrazinopiridazin-dihidroklorid-monohid­­rát előállítására abban áll, hogy racém-3-[2-(3-terc-butilami­­no-2-hidroxipropoxi)fenil]-6-hidrazinopiridazint, vagy e ve­gyület más savval alkotott savaddíciós sóját poláros oldósze­res oldatban hidrogénkloriddal — előnyösen 2 mólegyenér­téknyi hidrogénkloriddal — reagáltatjuk és így dihidroklorid sót képezünk, majd a dihidroklorid só oldathoz vizet adunk és a dihidroklorid-monohidrátsót az oldatból kinyerjük, vagy a dihidrokloridot izoláljuk és levegőn történő szárítás­sal alakítjuk ki a dihidroklorid-monohidrátot. A gyógyászati készítményt úgy állítjuk elő, hogy a racém 3-[2-(3-terc-butil­­amino-2-hidroxi)-fenil]-6-hidrazinopiridazin-dihidroklorid­­-monohidrát hatóanyagot valamely gyógyszerészetileg elfo­gadható hígítószerrel vagy vivőanyaggal összekeverjük. Előnyösen olyan hidrazinopiridazin oldatot készítünk, amely a dihidroklorid-monohidrát szükséges mennyiségű hidrogénkloridot és vizet tartalmaz, és az oldatból a sót szilárd formában kicsapjuk. A kivált anyagot ezután elkülö­nítjük. Az oldószer víz vagy valamely szerves oldószer, pél­dául diklórmetán, etanol, n-propanol, izopropilalkohol vagy terc-butanol lehet. A szilárd anyag kicsapását közvetlenül az oldatból végezhetjük, de eljárhatunk úgy is, hogy sósavat vagy vizet adagolunk, így sósavat adunk a piridazinbázis diklórmetános oldatához, vagy vizet adunk a vízmentes di­hidroklorid n-propanolos oldatához. A kicsapást végezhet­jük a dihidroklorid-monohidrát oldatának a hűtésével is, például kis feleslegben vizet tartalmazó n-propanolos vagy n-terc-butanolos oldatából, előnyösen 7—9 súly% vizet tar­talmazó n-propanolos oldatból. A kicsapást végezhetjük az oldószer gőzfázisban való eltávolításával, például annak csökkentett nyomáson történő lepárlásával, de végezhetjük oly módon is, hogy hígítószert, például tetrahidrofuránt, étert vagy toluolt adunk hozzá, amely csökkenti a dihidro­klorid-monohidrát oldhatóságát az oldószerben. Az elkülönített terméket előnyösen megszabadítjuk az oldószer-nyomoktól (ideszámítva a vízfelesleget is) például oly módon, hogy a részecskéket fluidágyban 50—60 °C-on levegőárammal kezeljük, vagy csökkentett nyomáson, pél­dául 0,5 Hgmm nyomáson és 90 °C-on melegítjük. Ilyen kezelések a hidrátvíz egy részének vagy egészének az elvesz­tését is okozzák, és ha a hidrátvíz eltávozik a termékből, akkor ezt hűtés közben rehidratálással pótolhatjuk, amely egyszerűen úgy történik, hogy nedves levegőt engedünk hozzá. A só előállítására a hidrogénkloridot vizes vagy nem-vizes formában adagolhatjuk, vagy a (II) képletű vegyület eltérő 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom