155859. lajstromszámú szabadalom • Eljárás és berendezés ionterápiás kezeléshez

155859 3 4 ződmények meglehetősen kis tömegűek, ezért mozgékonyaik, tehát a rekombinálódási valószínűségük nagy. Emiatt célszerű olyan ionokat előállítani, amelyek nagyobb tömegűek, s így nehezebben rékombinálódnak, vagyis az élettartamuk hosszabb. Gázionokból azonban általában csak kisebb tömegűek keletkeznek. Nehéz ionok előállítására általában folyadékcseppekből álló, töltéssel rendelkező részecskéket, ún. Langevin-ionakat kell felhasználni. Itt a valamilyen módiszerrel létrehozott részecskéket (apró szemesek és levegő metastabil keverékét) az említett módszerek valamelyikével előállított aerionokkal hozzák érintkezésbe, így az utóbbiak töltésüket a folyadékrészecskéknek átadhatják, és. ezzel nehéz ionok keletkeznek. A fentiekkel szemben a találmány a nehéz ionok előállítására a balloelektromos effektust kihasználó szerkezeti megoldást valósít meg. Az effektus lényege a következő: Ha bizonyos folyadékmemnyiséget elég kis méretű cseppekre bontunk fel, akkor a cseppek elektromos töltéseloszlásának homogenitása — a kohéziós és adhéziós erők, valamint a felületi feszültségek egyensúlyának felbomlása miatt — megszűnik, és a cseppek felületén elektramos 'kettősréteg jön létre. Á kettős rétegben lévő pozitív és negatív töltésmennyiség azonban egyforma, vagyis a csepp kifelé elektromosan semleges. Ha e folyadékcseppet még apróbb cseppecskékre bontjuk, akkor ezekben a kisebb cseppecskékben ismét kettős réteg alakul ki, azonban a pozitív és a negatív rétegben lévő töltéseknek száma már nem azonos, vagyis a csepp kifelé polaritást mutat. Lényegében tehát ionok keletkeztek, vagyis ionizáló effektussal állunk szemben. Az elektromos kettős réteg kialakulása utáni ionizációt már azzal is biztosítani lehet, ha a szemcséket kellő sebességgel (nagyobb, mint 9 m/sec.) mozgatjuk, ugyanis a légellenállás a kettős réteg külső, negatív rétegét képezi, és a csepp kisebb méretű polarizált szemcsékre esik szét. Ennek megfelően a találmány szerinti készülékben olyan porlasztó nyer elhelyezést, amely az összefüggő folyadék mennyiséget sűrített levegő segítségével annyira felaprózza, hogy olyan 10—20 /mi-nél kisebb méretű cseppek keletkezzenek, amelyeken már feltétlenül fellép a kettős réteg keletkezésének jelensége. A porlasztóba beadagolt sűrített levegő nyomása és időegység alatti mennyisége, valamint a porlasztófej geometriája úgy van kialakítva, hogy a fejből kilépő szemcsék sebessége nagyobb legyen 9 m/sec-nál. Hogy a hatás még erősebb legyen, a szemcséket a porlasztófejből való kilépés helyétől bizonyos távolságban falnak kell ütköztetni, ami a szemcsék további aprózódását eredményezi. Az ütköző fal távolságát az a körülmény határozza meg, hogy azok a nagyméretű szemcsék, amelyeken a kettős réteg még nem alakulhatott ki, a gravitáció hatására kihullanak. Az időegység alatt keletkezett ionok számának növelése érdekében növelni lehet a sűrített levegő mennyiségát. Ekkor azonban túlságosan nagy légszállítású kompresszorra van szükség. Aránylag kisebb levegő mennyiség is elégséges, ha több fúvókán át történik a porlasztás. Ilyen esetben azonban megnő a szemcsék összetapadásának t

veszélye. Ezért a porlasztó fej célszerűen olyan kiképzésű, hogy egy henger tengelyében axiálisan beáramló sűrített levegő radiálisán kifelé irányuló fúvókákon áramlik ki a henger-felület egy főköre mentén. Lényegében tehát több párhuzamos fúvókát alkalmazunk egyetlen sűrített levegő forrással és gondoskodunk róla, hogy a porlasztott szemcsék radiálisán széttartó pályán haladjanak. Az ionok általában bipolárisan keletkeznek vagyis egyszerre mindig azonos számú pozitív és negatív ion jön létre, vagyis az unipolaritási tényező egy. Hogy a készülékből csak a kezelésre felhasználni kívánt, általában negatív ionok léphessenek ki, a nem kívánatos töltésű ionokat vissza kell tartani, vagyis az unipolaritású tényezőt egytől eltérővé (negatív ionr terápiánál egynél kisebbé) kell tenni. E feladatot az unipolarizátor látja el. Magát a műveletet unipolarizációnak nevezik. Unipolarizáció ionoptikai lencsével történhetik. Ez a különböző polaritású ionokat töltésüknek megfelelően különböző módon téríti el. így a kezeléshez felhasználandó ionok a ké;?7ülékböl kijuthatnak anélkül, hogy érintkezésbe kerülnének az unipolarizátor falával, míg a visszatartani kívánt ionok egy földelt felületbe ütköznek, ahol töltésüket leadják, és így a készüléket nem hagyjak el. Az unipolarizációnak ezen legegyszerűbb módja azonban nem mindig célszerű. Ha ugyanis az elektródákat úgy képezzük ki, hogy a nem kívánatos ionokat feltétlenül. vissza tudják tartani, akkor az előállítani kívánt ionokból is aránylag sok befogódik, tehát végeredményben csökken a maximális elérhető ionkoncentráció. E hátrányon a találmány szerinti unipolarizátor egyrészt célszerű geometriai kiképzéssel, másrészt azzal segít, hogy unipolarizálásra nem egyen-, hanem megfelelően formált váltakozófeszültséget alkalmaz. Legegyszerűbben egyoldalasán egyenirányított hálózati feszültség használható, ahol a feszültség félperiódusa alatt a készülékből kivezetendő ionokat egy elektróda felgyorsítja, majd a feszültségmentes félperiódusban egy erőtérmentes időintervallum van, amikor is az ionok úgy hagyhatják el a készüléket, hogy rájuk semmilyen visszatérítő erő nem hat. Az ionok élettani hatásukat általában a tüdőben fejtik ki. Az a cél, hogy a tüdő legmélyebb részeibe, az alveolusokba bejuthassanak az ionok. Ha az ionizált részecskék tömege túlságosan nagy, akkor már a száj- vagy orrüregben, esetleg a felső légutakban lecsapódnak, de a tüdőhólyagooskákat semmiképen 10 15 20 25 SO 35 40 45 50 55 60 2