155859. lajstromszámú szabadalom • Eljárás és berendezés ionterápiás kezeléshez

155859 nem érik el. Ha viszont túlságosan kistömegű részecskéket légzünk be, akkor ezek eljutnak ugyan az álveolusidkba, azonban ott nem csapódnak le, és a következő kilépésnél újból elhagyják a tüdőt. Az előbbi esetben nem a megfelelő helyen, az utóbbi esetben pedig semmifélé biológiai hatás nem lép fel. Az ionizált részecskéknek van egy olyan optimális tömege, (vízcseppek esetében 0,5—2,0 /ura között), amely mellett aránylag a legtöbb részecske tud lerakódni a tüdőben. A valóságban még így is aránylag sok felhasználatlan ion található a kilégzett levegőben, arról nem is beszélve, hogy a porlasztók sajátságai miatt nem tudunk homogén szemcseméretű részecskéket előállítani. Így tehát a kezelés nagyon rossz hatásfokú, és az ionok nagyrésze hatástalanul veszendőbe megy. A találmány szerinti készülék a kezelés hatásfokát úgy javítja, hogy a paciensét statikus elektromossággal feltölti, mégpedig úgy, hogy belégzés alatt a szervezet az inspirált ionokkal azonos töltésű legyen, mert így a légutak az ionokra elektromos taszító hatást gyakorolnak, és csak a belégzés befejezése pillanatában, amikor a tüdő már telítve van ionokkal, akkor kell a szervezetet az ionokikai ellenkező töltésűvé tenni. így biztosítható, hogy a belégzés alatt az ionokra a légutak fala felől egy elektromos, taszító, míg a száj felől egy hidrosztatikus nyomáskülönbségből eredő mechanikai erő hat. Az ionok tehát a légutakkal való érintkezés nélkül haladnak a tüdő mélyebb részletei felé. Amikor a szervezet statikus feszültségen tartó generátor előjelet vált, akkor olyan elektromos erőtér lép fel, amely az ionokat az alveolusok fala felé vonzza. Ennek hatására az ionok az alveoiusokban lecsapódnak. Természetesen a szervezetre ható feszültség polaritásának a légzési periódus függvényében kell változnia, nehogy a kívánttal ellentétes hatást kapjunk. A légzési ciklus változásait megfelelő szerv érzékeli és a statikus feszültséget szolgáltató generátor polaritását a légzés függvényében vezérli. Erre a célra alkalmas pl. nyúlásmérő bélyeggel vagy mikrokapcsol óval felszerelt illetve vezetői tulajdonságokkal rendelkező gumiból készült olyan öv, amelyet a paciens mellkasára erősítenek fel. A mellkas tágulásakor az öv megnyúlik, ellenállása megnő, amit egy megfigyelő áramkör feszültségváltozássá alakít át. Ez a feszültségváltozás felerősítés után pl. egy komparátor áramkört működtet, amely a légzési ciklus megfelelő pontján jelzést ad. E jelzés hatására a páciensre kapcsolt feszültségforrás megfelelő értelemben előjelet vált. A légzés érzékelésére a szájnyílás előtt elhelyezett termoelem vagy termisztor is alkalmas, amely érzékeli a ki- és belégzett levegő hőmérséklete közti különbséget. Ugyancsak kies belégzésre jellemző értéket szolgáltat a száj előtt elhelyezett mikronyomás díLfferenciamérő észköz is. A mellkas tágulásával arányosan változik a mellkas két azonos magasságban lévő két átellenes pontja közötti impedancia is, ami szintén felhasználható a paciensét feltöltő feszültségforrás polaritásváltásának vezérlésére. A légzési periódus meghatározott pillanatá-5 ban történő polaritásváltás lehetővé teszi azt, hogy tetszőleges méretű ionokkal a légutak bármely kiválasztott részét kezelni lehessen. A találmányt bővabben — annak példaképem kiviteli alakjait szemléltető — mellékelt 10 rajzokkal kapcsolatos alábbi leírás ismerteti. A rajzokon az 1. ábra az ionterápiás berendezés általános elrendezési vázlata, a 2. ábra a hidroionok előállítására szolgáló 15 porlasztó fej példaképem kiviteli alakja, a 3. ábra a bipoláris hidroionok szelektálására szolgáló unipolarizátor szerkezetének példaképem kiviteli alakja, a 4. ábra a bipoláros hidroionok szelektálá-20 sara szolgáló unipolarizátor tápáramikörének példaképem elrendezési vázlata, valamint az előállított unipolarizáló feszültségforma, az 5. és 6. ábrák az unipolarizátor tápfeszültségének előállítására alkalmas berendezés 25 példaképem kiviteli alakjai, a 7. ábra a páciens feltöltésére szolgáló elrendezés példaképem kiviteli alakja, valamint a különféle jelformák. A találmány szerinti ionterápiás berendezés 30 általános elrendezését az 1. ábra mutatja, ahol az 1 hálózati bemenetű 2 kompresszor nagynyomású (2—3 ata) levegőt állít elő, mely a 3 csővezetéken át a 4 porlasztóba kerül, ahol az 5 folyadéktartályból felszívott folyadékot 35 felaprózza. A légáramlat a részecskéket a 6 csepptörő falhoz üti. A cseppek tovább aprózódnak, majd a bipolárisan ionizált részecskék a 7 csővezetéken át a 8 unipolarizátorba jutnak. Itt a kezelés szempontjából hátrányos (ál-40 tálában pozitív) ionok lakötődnek, míg a kezelés szempontjából kívánatos (általában negatív) ionok a 9 kilépő nyíláson át a 10 páciens légzőszervébe kerülnek. A 8 unipolarizátor táplálására szolgáló feszültséget a 11 hálózati 45 bemeneti 12 tápegység szolgáltatja, amelynek kimenő feszültség alakját a 13 feszültségformáló megfelelően átalakítja. A 2. ábra a porlasztó egység példaképem kiviteli alakját szemlélteti, amelynél a 21 tar-50 tályban van elhelyezve az elporlasztandó 22 folyadék, amely a 23 szívócsövön át jut a 24 porlasztó-fejbe. A víz felemeléséhez szükséges szívóhatást a 25 csővezetéken és a radiális elhelyezkedésű 26 furatokon kiáramló nagyse-55 bességű levegő hozza létre. Ismert módon a nagysebességű (9 m/sec) levegőáram, miközben a felszívott folyadékot felaprózza, a keletkezett cseppeket a balloelaktramos hatás alapján bipolárisan ionizálja. A 21 hengeres tar-60 tály olyan méretű, hogy a porlasztó fej kilépő nyílása és a fal közötti távolság nagyobb, mint a 26 fúvóka átmérőjének kb. húszszorosa, mert így a nagyméretű, még kettős réteggel nem rendelkező cseppek a gravitáció hatására ki-65 hullanak, és visszajutnak a folyadéktairtályba. 3