112650. lajstromszámú szabadalom • Szabadon futó kerékagy hátrataposással működtetett fékkel

— 2 — annyi alakú (14) rugót kell alkal­maznunk, mint amennyi fékpofából áll a fékpofacsoport, mivel a (14) rugót úgy ké­peztük ki, hogy annak a hengeralakú kö-5 zépső része a horogalakú (15) végeit egy­máshoz közelíteni törekszik, ezek a rugók a fékpofákat sugárirányban igyekeznek összehúzni. Ennek az utóbb ismertetett rugóelren-10 dezésnek az 1. ábrán feltüntetett, úgy­nevezett gyűrűsrugóelrendezéssel szembe!) az az előnye, hogy valamennyi pofát egyenletesen húzza beleié, mely a gyűrű­alakú rugóval nem érhető el kielégítő 15 módon. Miként a 3. ábrán látható, a pofákat, a alakú rugók alkalmazása ellenére, még (11-) hornyokkal is elláthatjuk, me­lyek azután olaj vezetékként használha-20 tók. Az általában követett szerkesztési elv ellenére, mely szerint a fékezésnél lehető­leg nagy érintkezési felületeket megfele­lően csekély felületi nyomással kell hasz­nálni, a feltaláló évtizedes tapasztalatok 25 és az utóbbi időben megejtett huzamos kísérletek alapján, arra a felismerésre jutott, hogy előnyös, ha az érintkezési fe­lületek maximuma helyett a. féktag felü­letét (11 fékpofákat) a tengely hosszában 30 futó (17) hornyokkal (vagy rovátkákkal) keskeny sávos érintkezési felületekre oszt­juk fel. Emellett a sávos felületeket cél­szerűn a hornyokkal párhuzamos (18) ro­vátkolással látjuk cl. Amennyire elleut-35 mondónak tűnik fel ez a rendszabály, mégis az említett kísérletek tanúsága sze­rint teljesen bevált. Kifogástalan fékező hatás mellett, valamivel nagyobb felület­nyomással szemben (melyet, mint ismere-40 tes a hajtókar hátranyomásával még min­dig messze a gyakorlatilag megbízható határ alatt hozunk létre) a kerékagy és féktag kíméletesebb igénybevétele és gyártási előnyök adódnak. Ha ugyanis a 43 féktag hengeres köszörült felületét, mint egészet vesszük szemügyre, mely csak cse­kély számú, tehát nagy központi szöggel megosztott kerületi helyeken, melyeket a csészealakú fékpofák hasítékai, vagy a ru-50 ganyosan kitáguló fékhenger hasítékai képeznek, akkor az agytestben levő kenő­anyag a nagy központi szögnek megfelelő érintkezési felületekre nem tud észreve­hető távolságba behatolni, úgyhogy a fék 55 a súrlódó felületek erős felhevülése mel­lett és borágódásra hajlamosait gyakorlati­lag teljesen szárazon szalad. Ha azonban, az egész hengeres fékfelületet a találmány értelmében hornyokkal vagy rovátkákkal vékony sávalakú érintkezési felületekre 60 bontjuk, úgy akkor ezeket az érintkezési felületeket a hornyokból táplálhatjuk kenőanyaggal. Tehát látjuk, hogy cseké­lyebb féknyomás, de száraz fékezés helyett erősebb féknyomást kent surlódóf elül etek- 65 kel kapunk. Ezekből a fejtegetésekből kitűnik, hogy hornyoknak és rovátkolásoknak a talál­mány szerinti alkalmazása nemcsak ott előnyös, ahol, mint a kiviteli példáknál 70 egyes, sugárirányban összehúzott fékpo­fákról van szó. A találmányt természete­sen ott is alkalmazhatjuk, ahol a féktag hasított acélhengerből vagy ahhoz hasonló szervből áll. Emellett az eddig használatos 75 bronzbélés is elmaradhat és csupán a felü­letet osztjuk hornyokkal egyes felületsá­vokká lel, melyeket megint kisebb mély­ségű rovátkákból álló alosztással lá­tunk el. 80 Meg kell jegyezni, hogy a fékköpeny­felületnek, ill. a fékpofafelületnek hor­nyokkal egyes sávokra való felosztása ugyan célszerű, azonban nem okvetlenül szükséges, hogy a találmány szerinti elő- 85 nyöket elérjük. Természetesen, miként az a 11. ábrából, mely egy fékpofa kereszt­metszete, kitűnik, hogy a írnom, sűrűn egymásmelleit fekvő (25) rovátkolást a féktag egész felületén egyenletesen is el- 90 oszthatjuk. Az ismeretes kivitelnél (1. 7. ábrát) a (13') kimélyítéseket, melybe a (11) fék­pofáknak befelé nyúló (12) orrai nyúlnak, olymódon képezik, hogy a (2) támtestnek 95 a kapcsolókarmantyú felé fordított végén hornyokat maratnak. Hogy a (9) kapcsolókarmantyú az 1. ábra értelmében való jobbirányú tengely­meiiti mozgásánál, a (11) fékpofákat ne 1CK vigye jobbfelé magával, ütközőt alkalmaz­nak, mégpedig olymódon, hogy a bedolgo­zott (21) gyűrűs horonyba (22) rugót he­lyezik, melyre a megfelelően éles váll vég­gel kiképezett (12) orr fekszik. IOJ JEnnél a kivitelnél szükséges tehát, hogy ne csak a hornyokat sajtoljuk be, hanem a (21) gyűrűalakú hornyot is kiképezzük és abba gyűrűs rugókat helyezzünk. A találmány értelmében ezt olymódon 11( egyszerűsítjük, hogy az ismert (2) tám­testeken (lásd különösen a 8. ábrát) a fék­pofák belső felén kiképezett ismeretes (12) orrok számára oly (13) kimélyítést hozunk létre, mely a (2) támtestnek a (9) kapcsoló 11!

Next

/
Oldalképek
Tartalom