62392. lajstromszámú szabadalom • Öngyúladó villamos gyertyák

- 457 — gázokat fejlesztenek (mint pl. a kazein, fehérje anyagok). Az orgános kötőanyagok közül a leggyakrabban gumit, dextrint, tragantot, keményítőt, viszkózét, bakelitet stb.-t használnak; az utóbbi aránylag még a legalkalmasabb, de azt CBak egész csekély hozag alakjában használhatjuk, mert igen könnyen ég el, sok szenet is hagy vissza úgy, hogy a közbenső réteg túlgyorsan használódik el. Az összes eddig említett kötőanyagokat fölülmúlják a kolloidális fémsók, ill. ezek •oldatai. Ezen fémsók rendkívül erősen kötnek és hevítésük alkalmával visszamarad az illető fémoxyd (és pedig többnyire annak alacsonyabb oxidációfokozata pl. titánnál stb), mely az áramot vezeti, vagy esetleg •maga a fém vagy karbid. A visszamaradó fémvegyület még mindig (kötőanyag gyanánt hat, ha már az eredetileg kötőanyag gyanánt használt kolloidális fémsó szét is bomlott. A tekintetbe jövő fémsók közül a legkönnyebben előállíthatók és egyébként is a legalkalmasabbak a két- vagy többértékű fémek orgános sói és ezek közül elsősorban az alifás és pedig különösen bizonyos bázikus sók. Példaképen az aluminiumformiátot említjük meg. Ha aluminiumformiátoldatot bepárologtatunk, akkor bizonyos koncentrációnál lehűlés után nem kristályokat, hanem rendkívül erősen tapadó gumiszerű masszát kapunk, mely kitűnő kötőanyagot, illetve ragasztószert alkot. Ezen gumiszerű massza látszólag kolloidális, bázikus aluminiumsót tartalmaz, mely a fönt leírt kitűnő tulajdonságokkal csak akkor bír, ha, nincs jelen túlsók fölös hangyasav. A szóbanforgó célra más orgános alumiuiumsók is alkalmasak. Ezeknél még alkalmasabbnak mutatkoznak a négyértékű titán vagy cirkoniám stb. orgános sói, pl. laktát, tartarát stb. különösen azonban a négy értékű titán oxalátja és pedig előnyösen a bázikus oxalátja. Ha kicsapott titánsavat oxálsavoldatban •oldunk és ezt az oldatot bepároljuk, akkor igen jól ragadó, gumiszerű anyagot kapunk, melynek az aluminiumformiáttal szemben az az előnye, hogy a féayív által való hevítés folytán a közbenső rétegben, különösen redukálóan ható szén, illetve grafit jelenlétében elektromosan vezető maradékot hagy vissza, mely nyílván a titán alacsony oxidját (valószínűleg karbid vagy nitrid mellett) tartalmazza és így már önmaga idézheti elő a gyertya meggyulladását. Ha utóbbi kötőanyagot más titán vegyülettel pl. titúádioxiddal (rutil) egyidejűleg használjuk, esetleg szénnek vagy grafitnak mint redukálószervnek és valamely fluorid (pl. káleiumfluorid, ceriumfluorid stb.) jelenlétében, akkor kitűnő közbenső réteget kapunk, mely sokkal nehezebben olvad meg, mint vízüvegnek vagy máseffélének kötőanyag gyanánt való haszálata esetén, minthogy ily kötőanyagokból oly anyagok képződnek, melyek a keverék olvadási pontját tetemesen csökkentik, míg a titánoxalátból olyan ti tán vegyületek képződnek, melyek a masszához adott többi titánvegyület olvadási pontját természetesen nem csökkentik. Hasonló módón viselkednek cirkónium vegyületei. Oxalátok (vagy formiátok) használata más orgános vegyületek használatával szemben még azzal a nagy előnnyel bír, hogy oxalátok ós formiátok nem szenesednek el. Az ismert orgános kötőanyagok hevítése közben kiváló szén ugyanis a legtöbb esetben annyira növeli a közbenső réteg vezetőképességét, hogy az utóbbi erősebben melegedik föl és emellett vagy oly jó vezetővé válik, hogy a fényívet zavarja, vagy annyi szén válik ki, hogy a közbenső réteg leég, vagy pedig a kivált szén megnövelt hőfokon teljesen kioxidálódik, elannyira, hogy a híd nem vezetővé válik s így tovább; az itt javaslatba hozott masszák mindezen hibáktól mentesek. Hogy a hozzáadott vagy kötőanyag gyanánt használt fémsók, illetve fémvegyületek túlságos nehezen olvádó maradékának képződését meggátoljuk, célszerű a közbenső rétegbe, mint már említettük oly anyagokat bevinni, melyek egyúttal higítőszer gyanánt hatnak. E célra különösen azon anyagok vagy keverékek alkalmasak, me-