42837. lajstromszámú szabadalom • Eljárás brikettek gyártására szénből és egyéb elégethető hulladékanyagokból
í -zőtől függ, ú. m. a levegőr és bitumentartalomtól; a nedvességtartalom, vagy legalább ennek nagy része, a sajtolás folyarmán kiáramló levegővel távozik el, a főnmaradó rész érvényesülése az elaszticitás fokozásában gyakorlatilag elhanyagolható. Ezen anyagok csoportjába a sovány barna- és kőszeneken kívül a gyanta^ és másnemű, hasonló viselkedésű anyagtartalommal bírjó anyagok is tartoznak, amilyenek egyes fanemek, tőzeg és hasonlók. Kísérletek során bejelentő kimutatta, hogy ezen eljárással nemcsak ásványszénhulladékok, valamint más hasonló bitumen-, gyanta- stb. tartalmú apr,ó halmazatú anyar gok alakíthatjók szilárd, minden követelménynek megfelelő darabos alakúvá, hanem általában mindazon apró anyagok, melyek rugalmas tulajdonságot mutatnak föl, melyeknek sűrítése tehát csak úgy sikerül, ha azokat az egyes anyagrészek rugalmassági határán túlmenő nyomással sajtoljuk. Ezen utóbbi anyagoknál az eljárás technikai effektusa a sajtolás második szakaszában, abban nyilvánul, hogy az egyes anyagrészekből a bennük foglalt levegő hajtatik ki, mivel ,itten a rugalmas tulajdonságot pusztán ez okozza. Ily anyagok p. o. fa-fürészpor gyantamentes fából, par pirhulladékok stb., yalamint antracit és kokszhulladékok. Természetes, hogy a kilépő és a kötést létesítő bitumen híján, ezen anyagok megfelelő sűrítésére még tetemesen nagyobb végső nyomások szükségesek. Ezen utóbbi anyagcsoport egynémelyikénél, így például elsősorban az antracit- és kokszhulladékoknál azonban oly túlmajgas végnyomás szrakséges a sajtolás második szakaszában, hogy egyes esetekben kétséges volna a gazdasági előny elérése. Ily anyagokat már most az utolsó szakaszban megkívánható nyomás csökkentésére oly anyagokkal lehet igen kis %-os arányban keverni, avagy laza állapotában alkalmas bitumenes vagy a bitument helyettesítő anyagokkal impregnálni, melyek tulajdonsága, hogy csakis a sajtoló eljárás második szakaszában képesek kilépni és szi| lárd kötést létrehozni. Legnehezebb a tisztán levegőt tartalmazó és ezáltal elasztikus anyagrészek rugalmasságát legyőzni; bitumennel való itatás vagy az anyagnak ezzel igen kis mennyiségben való keverése csökkenti a rugalmassági határt, ami világos, ha meggondoljuk, hogy a sajtolás által plasztikussá váló, avagy plasztikusan kilépő anyag1 a levegőt maga előtt hajtja a tömeg fölületére, és kitölti azon helyet, melyet előbb a levegő foglalt el. A sajtolandó alapanyagnak az ezen célra alkalmas anyagokkal való összekeverése semmiképp se célozza a sajtoló eljárás második szakaszának kikerülését, hanem csakis a végső nyomás csökkentését az elaszticitás csökkentése által. Impregnáló anyagok alkalmazása ásványszenek konzerválására, melyek a levegőn tüzelőértékükből veszítenek, már ismeretes. A különbség azonban ezen eljárás és az előbb vázolt között világos, úgy cél, mint eszköz tekintetében, mert az uítóbbinál csak oly anyag jöhet tekintetbe, mely a második szakasz jgen tetemes végnyomásánál kötőanyag szerepét nyeri a nagy nyomás és melegfejlődés okozta kilépésnél az egyes anyagrészekből. Ezenkívül az ismeretes impregnáló eljárás természetesen csakis nagyobb darabos, vagy legalább is durva szenek konzerválását célozza. Azon anyagok, melyek itt akár, igen csekély mennyiségben való hozzákeverésre, akár a mondott célzattal történő impregnálásra alkalmasak, természetesen igen különbözők. Nemcsak az eddig szokásos kötőanyagok jöhetnek itt, eddigelé el nem ért gazdaságos miódon, alkalmazásba^ hanem olyanok is, melyek az eddigi sajtolási módszernél kötésre nem voltak alkalmajsak. Világos, hogy ezen körülmény, t. i. a sajtolás második szakaszában alkalmasan használható kötőanyag igen szabad választása, p. o. oly vidékekre, melyekben eddig tüzelhető hulladékok alkalmas kötőanyag hijján, értékesíthetők nem voltak, kiválóan fontos indusztriális szerepet fog játszani. Megjegyzendő, hogy az eljárás második szakaszának foganatosítására igen előnyö-