Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1974 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
8 SZABADALMI KÖZLÖNY 79. ÉVF. 1974. ÉV 1. szám aktív újítói tevékenységét, mert különben elvesztené mozgalmi jellegét és tömegbázisában rejlő erejét. Szocialista tulajdonviszonyok között dolgozunk és egyre erősödik a dolgozók tulajdonosi érzete. Ezt az érzetet pedig csak erősíteni szabad, melyet a dolgozóknak a vállalat aktív életébe történő bekapcsolódásával például újító tevékenységre való ösztönzéssel is elő kell segíteni. Ez az a legfontosabb tényező, amely alapvetően határozza meg a dolgozók szerepét az újítómozgalomban, a műszaki haladásban. Figyelmen kívül hagyása azt a veszélyt rejti magában, hogy nem okoz problémát az újítók számának csökkenése, illetve különböző okokkal igyekeznek magyarázatot adni e tendenciára. Ilyen divatossá vált indok például, a jelenleg megvalósuló nagyarányú rekonstrukció a könnyűiparban. Bizonyos igazságot tartalmaz ez az indok, mert a világszínvonalon álló új termelőberendezésekhez nem szükséges, vagy egy ideig nem lehet hozzányúlni, azokon újításokkal változtatást eszközölni. Aki csak ezt a körülményt ismeri fel a rekonstrukcióban és ezt hangoztatja, az több kárt okoz, mint amennyi igazságra felhívja a figyelmet. A rekonstrukcióval kapcsolatban hangoztatott igazság mellett fel kell hívni a figyelmet egy lényeges dologra: itt nem az újítások darabszáma az elsődleges, hanem a nagyon átgondolt és színvonalasabb újítói tevékenység, ami az új gépek esetében nehezebb feladat elé állítja az újítókat. Ezt a tevékenységet azonban a rekonstrukció nem gátolja, sőt elősegíti. A korszerű termelöberendezések megismerése újabb szakismeretek elsajátítását igényli és teszi lehetővé. Mindezen körülmények mellett is vannak olyan példák, amikor az újítók éles szemmel vizsgálva a korszerű gépeket, konstrukciós változtatásokra tesznek javaslatot még a garanciális időszak letelte előtt. Természetesen a gépgyártó cégek tudtával és beleegyezésével hajtják végre a módosítást, melyet az újítás alapján a további sorozatgyártásnál ők maguk is alkalmaznak. További példákkal a Ruházati Ipari Újítások és Találmányok 1973. IX. 11—22 között megrendezett kiállítása szolgál. E kiállításon bemutatásra kerültek a textil-, ruha-, bőr-, cipő- és szőrmeipar területén 1968—1972 években kidolgozott legjobb újítások, találmányok és kutatási eredmények. A kiállított újítások között szerepeltek pl; — AT gépekre indításgátló felszerelése (baleseti veszélyforrás csökkentésére) — AT 120-as szövőgép verőorsójának módosítása (költségcsökkentés céljából) — ATPR szövőgépeken gyorsabb áruhengercsere, támasztókar módosításával (munkaidő jobb kihasználása, árubeszakadás megszűntetésére) — vízsugaras szövőgépeken vetülék-övszerkezet megvalósítása (hulladékcsökkentés céljából). A felsorolt példák is bizonyítják, hogy az újítók és feltalálók a jó gazda szemével veszik birtokukba az új gépeket, mely szintén a tulajdonosi érzet létére utal. Lehetne folytatni a példákat és a lehetőségek körét főleg a munkavédelmi területen Hazánkban ugyanis igen szigorú a követelmény a gépi berendezések biztonságtechnikai felszereltségével kapcsolatban, melynek az újonnan vásárolt gépek egy része nem felel meg, tehát szükséges az ilyen jellegű hiányosságok felszámolása az újítómozgalom segítségével is. Most nézzük meg. hogy jelenleg hol tartunk, milyen problémák vannak és mi a megoldás módja? Amennyire biztató az egy újításra eső vállalati eredmény növekedése, annyira nem lehetünk elégedettek az aktív újítók létszámának alakulásával. A csökkenés okainak feltárása érdekében szükséges az iparban dolgozók és az aktív újítók összetételének vizsgálata és összehasonlítása. Számok felsorakoztatása nélkül is ismert, hogy a könnyűiparban foglalkoztatottaknak mintegy 20%-a műszaki és 60—70%-a nő. Sajnálatosan kell megállapítani, hogy az újítók összetétele negatívan tér el az előbbi arányoktól, ami nem indokolt. Az egész könnyűiparra a nők nagyobb arányú foglalkoztatottsága a jellemző, tehát női iparágnak mondható. A nődolgozók körében sok jólképzett mérnök, technikus és szakmunkás van, akik vagy vezető beosztásban, vagy a termelő gépek mellett kiválóan állják meg helyüket. Az újítómozgalomban való részvételi arányuk pedig 0,5% körül mozog. Ez ellentétes jelenség és elfogadhatatlan számunkra. Más vonatkozásban vizsgálva az összetételt, azt látjuk, hogy a műszakiaknak egy része okkal, ok nélkül távoltartja magát az újító-tevékenységtől. Az iparban dolgozó technikusoknak és mérnököknek a többsége a mi társadalmi rendszerünkben szerezte meg képesítését, illetve diplomáját, jelentős kedvezmény biztosítása mellett. Érthetetlennek tűnik, hogy amikor komoly összegeket áldozunk a fiatal szakemberek képzésére, ugyanakkor kihasználatlanul marad a bennük felgyülemlő szellemi erő. E tekintetben többféle indokot sorakoztatnak fel az illetékesek. Előszeretettel hivatkoznak a műszakiak esetében pl. az érvényben levő újítási rendeletre, mely megkülönbözteti az újítókat egymástól, attól függően, hogy a műszaki fejlesztéssel hivatásszerűen foglalkozók körébe tartoznak vagy sem. A nők esetében pedig a női adottságból eredő másfajta megítélést helytelenül úgy fogalmazzák meg, hogy a nők kevesebb értékűek mint a férfiak, érdeklődési körük nem a műszaki dolgok felé irányul, stb. Mindkét kategória esetében felhozott indokok között van igazság, de kevesebb, mint amekkora hangsúlyt adnak azok hangoztatására. Bátran meg kell mondani, hogy az ilyen indokok kihangsúlyozása helytelen szemléleten alapul. A helytelen szemlélet két dologból táplálkozik. Az egyik az, hogy az így gondolkodó vállalati vezetők nem ismerték fel sem az újítási rendeletből, sem a nők nagyobb arányából rájuk háruló házifeladatot. A másik pedig az, hogy még mindig nincsenek megfelelő mértékben ösztönözve a vállalatok arra, hogy eredményeiket a dolgozók közreműködésével, a belső tartalékok feltárásával, a műszaki színvonal növelésével javítsák. Az említett házifeladatról annyit említek meg, hogy a vállalati önállóságot figyelembe véve érdekes dologgal találjuk szemben magunkat. Ha konkrét feladat végrehajtása érdekében jelenik meg egy rendelet, vagy miniszteri utasítás, akkor — nem egyszer és nem egy vállalatnál — olyan visszhangja van, hogy azok szűkítik a vállalati önállóságot, a szabad kezdeményezés jogát és körét. Ha pedig általánosan megfogalmazott, úgynevezett keretjellegű rendeletek látnak napvilágot, melyek figyelembe veszik a vállalati önállóságot — ilyen pl. az újítási rendelet is —, akkor ezeknél a vállalatoknál éppen a „szabadkezűség,, okozza a problémát. A vállalatok egy része nem érzi az általános megfogalmazásból a reá háruló konkrét tennivalókat, azaz nem tudja eredményesen megoldani a házi feladatát. Ez mondható el a jelen esetben is, amikor megállapítjuk a műszaki beosztású és a nődolgozók passzivitását az alkotó munka iránt. Igaz, hogy a rendeletnek van olyan része, amely továbbfejlesztésre szorul (dolgoznak is rajta), azonban ezek á részek nem jelentenek abszolút akadályokat. Véleményem szerint, ha a vállalatok annak az energiának csak a felét fordítanák az újítási rendelet adta lehetőségek kihasználására, mint amennyit más rendaletek esetében az un. kiskapuk megkeresésére fordítanak, akkor a könnyűipar újítómozgalma előbbre tartana a jelenlegi színvonalánál. Újítási szabályzatokat kell időközönként készíteni a vállalatoknak, melyek váltakozó színvonalúak. Észrevételezés esetén
