Szabadalmi Közlöny, 1912 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1912-01-01 / 1. szám

SZABADALMI KÖZLÖNY.

1. szára.

24

kimondatott, hogy olyan szavak is oltalomban részesülhetnek, amelyek ugyan az árút írják körül, de emellett kimerítően megkiilönböztetőképes önkényes ismérvet is tartalmaznak, (varese-i törvényszéknek 1901 február 5-én hozott határozata, továbbá a milánói és tui'ini fölebbezési bíróságok döntvényei.) Oltalomképes védjegyeknek nyilvánítottak pl. Creolin (dacára annak, hogy a Kreas szóból van levezetve) ; Ichthyol (Ichthy8-ből képezve), Spirito balsamico, Mio sapone preferito, toillette-szerekre.

7. Japán. Az 1909. évi április 2-án kelt védjegytörvény a szóvédjegyekre vonatkozólag semmiféle különleges rendelkezést nem tartalmaz s ezekkel szemben is csak az az általános követelmény van fölállítva, hogy megkülönböztetési képességgel kell bírniuk. A törvény alapján — tekintettel annak újabbkeletúségét — egységes és száenottevő joggyakorlat még nem fejlődött ki. Oltalomra csak a belajstromozott védjegyek tarthatnak igényt.

8. Mexikó. Az 1903. évi augusztus 25-iki védjegytörvény szerint a belajstromozásból ki vannak zárva «nevek vagy árúnemek, ha a védjegy oly árúk megjelölésére szolgál, amely azon árúuemhez tartozik amelyikre az illető árúnem megjelölés vonatkozik. Ennélfogva ahoz, hogy valamely megjelölés, vagy név védjegyként bejegyezhető legyen az illető árúknak ugyanazon nemű, vagy fajú árúktól való megkülönböztetésére». Az 1903 augusztus 25 -én kelt törvény szerint védjegyjogot bizonyos jelvényre csak az szerezhet, aki azt először jelenti be az országban.

(Befejezés a jövő számban.)

A védjegyoltalom és a konzuli bíráskodás.

A Keleten és szélső Keleten lakó idegenek jogi helyzete ismeretes. Bizonyos egyezmények, mint a kapitulációk, továbbá a Kínával, Japánnal, Perzsiával stb. kötöttek, a XIX. század második felében a keleti és szélső keleti országokban élő idegeneknek exterritorialitást biztosított. Voltak egyes államok, amelyek időközben saját törvényhozásuk útján megfelelő jogállapotot teremtettek az idegenek részére és így ezekre nézve a hasonló egyezmények meg is szűntek. Ilyen például Japán. Más országok, mint Tunisz, viszont önállóságuk elvesztésével belekapcsolódtak szervesen a nemzetközi jogéletbe.

Mindazonáltal a szóban forgó államok legnagyobb részének, így például Kínának jogintézményei annyira különösek és izoláltak, hogy az európai civilizáció útja tőlük eleve el van vágva. Ezekben az államokban az idegenek többé-kevésbbé a konzuli jogszolgáltatáshoz folyamodnak, ahol igényeik a honi törvények alapján biráltatnak el.

Ez a rendszer azonban, amelyet a szükségszerűség igazolt, ugyan gyakorlati alkalmazásában jogögységet sem az anyagi, sem az alaki jogban természetszerűleg nem teremthetett. Az illetékesség kérdése különösen állandó bajok forrása. Tegyük fel,

hogy egy Cantonban megtelepedett angol állampolgár hitelezője több ugyanazon városban levő oly cégeknek, amelyeknek tulajdonosai különböző honosságúak. Perre kerülvén a dolog, ő kénytelen lesz azonos jogalapon honosságuk szerint különböző bíróságok előtt jogait érvényesíteni. Általános szabály, hogy a felperes mindig az illetékes konzuli bírósághoz tartozik fordulni, amely természetszerűleg saját törvényeit alkalmazza.

Már most gyakran előfordul, hogy a konzulok nem tartják magukat eléggé illetékesnek arra, hogy bizonyos speciális szakképzettséget igénylő ügyekben a törvényt alkalmazzák. Ilyen éppen az ipari jogvédelem kérdése is. így tehát a jogszolgáltatás bizonytalanná válik és egyik felet sem elégítheti ki. A helyzet még súlyosabb ott, ahol idegenek és belföldiek között folyik a per. E tekintetben haladást csak Egyiptomban látunk, ahol már több, mint harminc esztendeje a hasonló ügyeket egy vegyes bíróság látja el.

Hogy ez a helyzet megjavuljon, a legtöbb konzuli bíráskodást gyakorló állam egymás között szerződést kötött, amelyben a védjegyoltalmat a reciprocitás elve alapján szabályozzák. Ez kedvezőbb eljárást teremtett ugyan, de a belföldi jogszolgáltatások összeütközési pontjait elsimítani nem tudta mégsem. így az a német, aki Kinában akarja védjegyét oltalmaztatok köteles azt lajstromoztatni mindazon államokban, amelyek ilyen szerződést saját államával kötöttek. Védjegybitorlás esetén pedig a bitorló konzuléhoz fog fordulni, aki természetesen saját törvényeit fogja alkalmazni. Világos tehát, hogy az oltalomnak ez a módja terhes és hatásában igen komplikált. Ezt bizonyítja az eddigi joggyakorlat is.

Ilyformán önkéntelenül is felmerül az a kérdés, nem lehetne-e mindezt az Unió keretében helyesen megoldani, aminek folytán az Unióhoz tartozó államok ipari jogaikat ennek alapján védhetnék a konzuli bíráskodás területén. A washingtoni konferencia előkészítő irataiban a berni iroda ezt a kérdést föl is vetette konkrét javaslat alakjában. Eszerint az Unióbeli államok tagjai valamennyi oly ugyancsak szerződő államokban érvényesíthetik ipari jogaikat, amelyek konzuli bíráskodást tartanak fenn.

Az Unióbeliek előzetesen fölhívhatók arra, hogy tegyenek eleget azon föltételeknek, amelyeket a belajstromozó államok törvényei kívánnak.

Ez a javaslat tulajdonképpen csak egy már fennálló jogállapotot akart szentesíteni. Az Unióbeli államok túlnyomó része azonban a javaslat ilyen formájához nem járult hozzá, mert 1. nem állapít meg egy igazságos viszonosságot, miután egyes Unióbeli államok nem bírnak konzuli bíráskodással; így például egy svéd állampolgár oltalmazhatná védjegyét az osztrák-magyar konzul előtt : viszont egy magyar vagy osztrák állampolgár hasonló esetben nem akadhatna illetékes svéd bíróságra ; 2. mert lm egy Unió-