Szabadalmi Közlöny, 1911 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1911-06-01 / 11. szám
472 SZABADALMI KÖZLÖNY 11. szám. Nyilvánvaló, hogy itt mindenütt az okirat alaki érvényéről, nem pedig az ügylet érvényességéről vagy az okirat bizonyító erejéről van szó, mert hiszen az ügyeknek azon stádiumában, midőn a hivatal a meghatalmazás hitelesítését kutatja, az ügylet érvénye vagy az okirat bizonyító ereje őt nem érdekli. Oly esetekben, midőn a speciális törvény nem rendelkezik, vissza kell nyúlni a generális törvény rendelkezéseihez. Ezen generális törvény a polgári perrendtartás, az 1868 : LIV. t.-с., melynek 180. §-a értelmében az okirat alaki érvénye a viszonosság föltétele mellett, melyet különben a 157. §. is előír, mindig azon hely törvényei szerint ítélendő meg, ahol az okirat kelt. Midőn tehát a szabadalmi törvény nem mondja meg, hogy mily hitelesítés szükséges, annak mértékét a viszonosság föltétele mellett, azon állam törvényei szabják meg, amelyben az okirat kelt, mert nemzetközi viszonyokban legfőbb elv a viszonosság elve. A polgári pörrendtartás 546. §-a itt nem jöhet szóba, mert a 15. §. nem afelől akar bizonyosságot szerezni, hogy az okirat érvényes-e, hanem egyedül afelől, vájjon a megbízó aláírása csakugyan a megbizóé-e és ha e tekintetben a külföldi államok kevesebb vagy semmilyen alakszerűséget föl nem állítanak, a végrehajtási rendeletnek a szabadalmi törvény 15. §. és a polgári pörrendtartás 180. és 157. §-aival szemben nem szabad több alakszerűséget követelnie. Nyilvánvaló, hogy a végrehajtási rendelet a törvény helytelen interpretálásával intézkedett és a m. kir. szabadalmi hivatal, midőn e rendeletet fogadta el gyakorlata alapjául, a törvény szellemének meg nem felelő gyakorlatot kezdeményezett. Ha ellenben abból indulunk ki, hogy a végrehajtási rendelet 5. §. nem vonatkozik a meghatalmazásokra is, hanem csupán az egyéb okiratokra, akkor azt vagyok kénytelen konstatálni, hogy a végrehajtási rendelet még nagyobb önkénnyel statuál jogszabályokat és hogy a m. kir. szabadalmi hivatal gyakorlatával szentesíti még itt is a rendelet helytelen intézkedéseit. Sok szól amellett, hogy a rendelet 5. §. az okiratok szó alatt a meghatalmazásokat nem érti : így mindenekelőtt azon körülmény, hogy a végrehajtási rendelet külön helyen, a 3. §-ban szól a meghatalmazásokról és ezek tekintetében a legliberálisabb fölfogást vallja, amennyiben azokat bármily nyelven is elfogadja; továbbá az, hogy ugyanezen §-ban kiemelve beszél az egyéb okmányokról, melyekre már szigorúbb álláspontot foglal el. Az intenció tehát az, hogy a meghatalmazásokat enyhébben bírálja el, mint a többi okmányokat. Ellenkezne ezen intencióval, ha az 5. §. «okirat» szava alá, mely §. szigorú rendelkezéseket tartalmaz, a meghatalmazásokat is szubszumálnók. Ugyancsak ezen nézetet vallja Kosa is : «A Magyar Szabadalmi Törvények Magyarázata» cimű munkájában, midőn azt mondja, hogy «a végrehajtási rendelet 5. §-a nem vonatkozik a bejelentéshez csatolandó meghatalmazásokra». Ha tehát a szabadalmi törvény a jogügyletekről fölvett okmányok alakjáról nem intézkedik, arra az általános magánjog szabályai lehetnek csak az irányadók. Milyen jogalapon szabályozza tehát a rendelet ezen joganyagot és mily jogalapon tesz különbséget az egyes jogügyeletek között, midőn az egyiknél hitelesítést követel, a másiknál meg nem. Annyiban tévesen mondja Kósa fönt idézett művében, hogy «a törvény 31. §-ával szemben, mely a bejelentéshez csatolandó mindennemű meghatalmazásnak a hitelesítését követeli meg, a szabadalmi hivatal gyakorlata a belföldön honos által, ügyvéd vagy ügyvivő részére kiállított meghatalmazásnál nem követeli a hitelesítést», mert a szabadalmi hivatal nem vizsgálja azt, vájjon belföldi honos-e a kiállító, hanem csupán azt, vájjon belföldön kelt-e az okirat vagy sem, és mert ezt nem a szabadalmi hivatal gyakorlata kezdeményezte, hanem a végrehajtási rendelet 5. §. és a szabadalmi hivatal gyakorlata szolgailag csak e rendelet nyomában kullogott, aminthogy nyomában kullogott egyéb rendelkezései teljesítésében. Pedig ma, amidőn ingatlant szóval is el lehet kötelezni, amidőn még ingatlanok nyilvánkönyvi átírásához is elegendő a két tanú, semmi oka sincsen annak, hogy a szabadalom átruházását tárgyazó jogügyletekről fölvett okiratok hitelesíttessenek. Hogy a végrehajtási rendelet 5. §-a a meghatalmazásokra nem vonatkozik, hanem csupán az egyéb okiratokra, mutatja annak a külföldön kelt okiratokra vonatkozó része. Ebben a részében az helyes, összhangban is van egyéb törvényeinkkel, nevezetesen a pörrendtartás 545. §-ával, melynek értelmében a külföldön kelt okiratok érvényességéről kiadott bizonyítványoknak az illető követség hitelesítésével kell ellátva lenniök. Az új polgári pörrendtartás már nem követel követségi fölülhitelesitést. S mutatja e körülmény azt is, hogy mily téves a szabadalmi hivatal gyakorlata, midőn a rendeletnek ezen a meghatalmazásokra nem vonatkozó részét a meghatalmazásokra is alkalmazza. Röviden összegezve : A szabadalmi törvény minden meghatalmazásnál hitelesítést követel, de a hitelesítés mértékét nem állapítja meg. A szabadalmi hivatal gyakorlata, midőn a végrehajtási rendeletre támaszkodva, illetőleg annak rendelkezéseit tévesen értelmezve, a belföldön kelt meghatalmazásnál a hitelesítést elengedi, a külföldön kelt meghatalmazásnál ellenben, amennyiben államszerződések ellenkezőt meg nem állapítanak, követségi vagy konzulátusi fölülhitelesitést követel, törvényellenes és ezért meg nem állhat. Azon körülmény, hogy a végrehajtási rendelet és
