Központi Értesítő, 1900 (25. évfolyam, 2. félév)
1900-11-04 / 94. szám
62 alapuló kollektiv monopolt — tehát a kartellt, sőt azokat a megállapodásokat is, melyek arra irányulnak, hogy a pályatársak által megkezdett, de abbahagyott munkát a többiek ne folytassák. Hogy itt csak az ármegállapitó és pedig az eladók minimális árt és bért megállapító kartelljeiről van szó,az természetes s éppen nem megszorító intézkedés; az akkori kistermelés mellett az áraknak termelés megszorítás utján való szabályozása vagy a piacz felosztása tekintbe nem is jöhetett, gyakorlati jelentőséggel nem bírt. Nem csekély gazdasági érzékre vall azonban a törvénynek az a felfogása, mely a monopolhoz hasonló jelenséget lát az árszabályozó összebeszélésekben s hogy ezek révén az összeségre komoly veszélytől tart, azt bizonyítja az a kemény büntetés, melyet az abban résztvevőkre szab — 40 font arany — s a mely enyhébb ugyan a magánmonopolt gyakorlóra kirótt örökös száműzés és teljes vagyonelkobzásnál, de az akkori viszonyok közt nagyon is érzékeny pénzbüntetés. Ha nagyon hízelegni akarnánk az ókori törvényhozónak, azt mondhatnók, hogy a büntetések e skálája jelzi azt, hogy az egyéni monopolt mennyivel veszélyesebbnek tartotta a kollektivmonopolnál. Hogy azonban elég éleslátással birt arra nézve, hogy büntető rendelkezései végrehajtásánál nagy akadályokkal fog küzdeni s nevezetesen az érdekeltek részéről a hivatalnokok megvesztegethetésétől, részrehajlásától kell tartania, azt bizonyítja a constitutio befejezése, melyben a császár Constantinus praefectus praetoriust, a kihez rendelkezéseit illeti, ötven arany font büntetéssel fenyegeti, ha rendelésének érvényt nem szerez. Sajnos, hogy hiányzanak az adatok, a melyekből e nagyérdekü constitutio hatását s nevezesen annak kivitelét a gyakorlatban megítélni tudnók. Kétségen kivül áll, hogy ha azt tényleg végrehajtották : a versenyt kizáró monopolok2 ) uralmát megtörték. Annyi bizonyos, hogy e másfélezeréves multu kartelitörvény élénk világot vet letűnt kulturkorszakok gazdasági viszonyaira s mutatja azt, hogy a monopolok visszaélései kihívták már az ókor törvényhozóinak figyelmét s nem rajtok mult, hogy ha e visszaéléseket orvosolni, a közönséget megóvni nem tudták. A gabonamegdrágitás elleni intézkedések3 ) szintén idetartoznának, de a római gabonaellátási politika, mely később teljesen ingyenes kenyeret juttatott a népnek, elvette e tárgynak socialpolitikai jelentőségét, miért is az idevágó joggal e helyen nem foglalkozom. ') . . . neve quis illicitis habitis conventionibus coniuret aut paciscatur, ut species diversorum corporum negotionibus, non minoris, quam inter se statuerint, venundentur .... a) Érdekesek a magánmonopolra a törvényben felhozott példák : „ne quis cuiuscunque vestis vei piscis vei peetinum forte aut echini, vei cuiuslibet alterius ad viclum, vei ad quemcunque usum pertinentis spéciéi". 8) Id. Menzel által a Schriften das Vereins für Socialpolitik LXI. köt. 32. lap. 3. §. A közép- és újkor a XVIII. század végéig. Az az óriási visszaesés, mely az ókori kultura bukását követte, gazdasági téren is átalakította a viszonyokat. Az ipar és kereskedelem jelentősége összezsugorodott; emez a jogbiztonság hiánya folytán csak kivételes vállalkozás tárgya, amaz pedig igen kis körben mozgó, vándor, majd megtelepedett, tisztán városi foglalkozássá lőn. Hogy mily csekély volt a kereskedelem még az újkor küszöbén is, azt egy legújabb iró beható kutatásai1 ) elég jellemzően tüntetik fel. A fűszerek voltak a legfőbb kereskedelmi czikk, s mégis egy nagy kereskedőház összes borsimportja a XVI. században nem volt nagyobb, mint a mennyit ma minden jó üzlettel biró szatócs raktáron tart. Stettin gabonaforgalma virágkorában évente csak egy mai hajórakománynyal ért fel, Hamburgé pedig két ilyennel. Az ipar pedig, mikor az az uri hatalom alul felszabadul s önálló, szabad élethivatássá válik, csakhamar czéhekben szervezkedik s ugy azokon belül, mint azokon kivül a verseny kizárására törekszik. A kereskedelemnél a forgalom csekélysége, támogatva a társulás különböző alakjai által, az iparban a városok önálló vámterülete és piaczi rendszabályai s a czéhek uralma megteremtette és biztosította a monopolt. A középkort s az újkor javarészét is a jogi meg tényleges, rendesen collectiv-monopolok korának kell tekintenünk. Az árak megállapítása nem a kétoldalú szabad és tényleg jelentkező verseny dolga volt, hanem a kereskedők és ipaiosok tetszésétől függött, természetesen azon határig, a meddig a fogyasztók egyéni becslése, fizetésképessége megengedte. Hogy az ilyformán előállott monopolárak ellen a fogyasztók nem reagáltak élesebben, mint azt látjuk, annak magyarázata ép abban a tényben keresendő, hogy a szóban forgó hosszú századok alatt a kereskedelem és ipar csak nagyon szerény szerepet játszott, csekély forgalmat csinált s igy a tulnyomólag naturalgazdaság jellegével biró egyes gazdaságot annak árszabásai csak kevéssé sértették. Ha a gazda szorgalmának meg volt a maga gyümölcse: nem sokat törődött vele, hogy feleslegéből valamivel többet vagy kevesebbet kelle átengednie az idegen gazdaságokból jövő fűszerért, sóért, szőrméért s egy-két nélkülözhetetlen, otthonn nem készülő iparczikkért. Különben is hiányzott az „iustum preitum" mértéke; nem levén szabad verseny, nem tudhatta a fogyasztó, mennyivel többet fizet, mintsem okvetlen szükséges. Csakis kiáltó visszaélések és pedig minden valószinüség szerint a különben is méltán rossz hirben álló kereskedelem részéről szolgáltattak már korán okot a beavatkozásra. S mivel a rossz gabonatermés, miután a szállítás messzebb vidékekre lehetetlen volt, mindannyiszor Ínséget idézett elő: a közvélemény először is azon kereskedők ellen irányult, kik ily időkben méregdrágán adták el készleteiket. A franczia Ld. Naudé: Getreidehandelspolitik vom 15—17. Jahrhundert és Sombartnak e munkáról a Schmoller-féle „Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft" 14. kötet 317. I. irt ismertetését.
