Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)
A hagyományos sebészettől a modern műtétekig
A hagyományos sebészettől a modern műtétekig HOGYAN OPERÁLTAK A RÉGIEK? Általában úgy tartják, hogy a sebészet a leghatásosabb gyógyító beavatkozás. Aligha lehet vitatni, hogy a jókor és jól végzett műtétek eredményezik a leglátványosabb és leggyorsabb gyógyulást. Goethe a Wilhelm Meister vándorévei című művében írta: „A sebész valamennyi foglalatosság közül a legistenibbnek kötelezi el magát: csoda nélkül gyógyítani és szavak nélkül csodát tenni.” Pedig a múlt század első harmadában, e sorok keletkezésekor a sebészet még nagyon távol volt a napjainkban elért színvonalától. A sebészet történetét nagy vonalakban két korszakra lehet bontani. A korszakváltás a 19. század közepére tehető. Az azt megelőző történelmi évezredekben lényegében azonos módon dolgoztak a sebészek: operáltak, de a has, a mell és a koponyaűr szerveihez nem nyúltak. Az a sebész, aki megpróbálkozott e területek műtétéivel, halálos veszélynek tette ki páciensét. Ennek okaira és a probléma megoldására később visszatérünk. Előbb lássuk, mire is volt képes a hagyományos sebészet! A sebészeti beavatkozások kezdetét a távoli múlt köde takarja. A tapasztalat igen korán megtaníthatta az ősembert, hogyan rögzítse gallyal a csonttörést, mi módon tegye helyre társa kificamított vállát vagy más ízületét. Az ősi csontmaradványokból az is kiderül, hogy már több tízezer éve végeztek koponyalékelést. Számos olyan koponyát találtak, amelyen szabályos kerek vagy négyszög alakú lyukat fúrtak. Az esetek egy részében azt is meg lehet állapítani a környéki hegesedésből, hogy a páciens a beavatkozást túlélte. Az őskori sebész tehát tudta, hogy milyen módon kell ezt az operációt végrehajtania ahhoz, hogy elkerülje az életveszélyt. Vagyis tudta, hogy a csont átfúrásakor tilos megsértenie az alatta fekvő agyburkot. Ilyenkor gyulladásos és gennyes szövődmény lép fel, ami többnyire végzetes kimenetelű.
