Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - IV. Fejezet. A munkások önsegélye
304 békéltetésben, valamint a kollektív szerződésben oly eszközok keletkeznek* melyek legalább részben kiküszöbölni tudják e harcot. A békéltetés és a döntőbíráskodás homlokterében is természetesen a kollektív szerződések állanak. Kégebben elsősorban mint a már kitört ipari viszályok elintézése jelentkezett a békéltetés; újabban mindinkább mint a munkaviszony jövőbeni elrendezésének módja lép fel. Üjabb célkitűzése tehát mindinkább kollektív szerződések létrejöttének előmozdítása útján az ipari békének szolgálni. Annál inkább tudja a békéltetés azt a szerepet betölteni» hogy elhárítsa, a munkaviszályokat, minél inkább gondoskodnak maguk a kollektív szerződések egyeztető és döntőbírósági szervekről. Ez természetes úton fejlődött is, mert hiszen a kollektív szerződés békekötés, amelynek észszerű kiegészítő része gyanánt kínálkozik az arról való gondoskodás, hogy a megállapodás egyes pontjai körül esetleg felmerülő viták is megfelelő elintézést nyerjenek. Az iránt egyáltalában nem lehet kétség, hogy az önkéntes, tehát a felekre nem kívülről rákényszerített békéltetés a legelőnyösebb. Ha a felek maguktól, vagy a kollektív szerződésben vállalt kötelezettségük álapján ülnek le tárgyalni, akkor legnagyobb a valószínűség a megegyezésre. Ha mégis mindinkább arra irányul a fejlődés, hogy bizonyos körülmények között a felek köteleztessenek arra, hogy békéltetési tárgyalást kezdjenek, vagy legalább is az állam fenntartja magának azt a jogot, hogy indokolt esetekben valamely szervével a békéltetést megkísérli, ennek az az oka, hogy az ipari béke megóvásának szükségét mindjobban felismerik és ennek érdekében igyekszenek mindent) elkövetni. A békéltetés rendszere Angliából származik, ahol az ipari fejlődés legelőször tette szükségessé az ipari béke megóvása érdekében való kezdeményező fellépést. Már a múlt század hatvanas éveiben egy angol nagyiparos, Mundella, kezdeményezte munkaviszályok megelőzésére a munkaadó és a munkások kiküldötteinek tárgyalását. Ezzel útjára indult a békéltetés gondolata. Ugyancsak Angliában egy békebíró, Kettle, tett kísérletet azzal, hogy nemcsak tárgyalásra hívta össze a feleket, hanem a vita eldöntését is megkísérelte, utat törve ezáltal a döntőbíráskodás eszméjének. A két kísérlet közül mindenesetre a Múndella-féle mutatkozott nagyobb horderejűnek, mert, bár ném ritkán fordult elő, hogy nagyobb munkaviszályokban a felek egy pártatlan személy döntésének elfogadásában egyeztek meg, mégis általánosítani e rendszert nem sikerült. Angliában máig az önkéntes békéltetésen van a súly. Már 1896-ban törvényt hozott békéltető testületek felállítására, amelyeknek feladata a békéltetés ügyét előmozdítani. Már ez a törvény felhatalmazta a hatóságot arra, hogy a felek kérése nélkül is békéltetési tárgyalásra hívhassa őket és a két fél kérelmére döntőbírót is rendelhessen ki. Ma is arra szorítkozik az angol jog, hogy csak előmozdítja a békéltetést, de erre lehetőleg nem kényszerít senkit. Amennyiben döntésre kerül a sor, Anglia a felekre bízza a döntés elfogadását vagy visszautasítását. Angliával éppen ellentétes alapon áll Ausztrália. Itt általában a bérviszonyok hatósági rendezésének irányzata uralkodik és bizonyos kivételektől eltekintve, sztrájktilalom áll fenn. Az elv tehát az, hogy a munkaviszonyok helyes irányba terelése állami feladat és végeredményben az állam vállalja magára azt, hogy a munkaviszonyok alakulása ne történjék a munkások hátrányára. Ennek következménye a sztrájktilalom, de ennek következménye egyúttal az is, hogy Ausztráliában végeredményben a döntőbíráskodáson van a súly. A döntésnek törvényereje van és éppen ezért elfogadása kötelező és megsértése büntetés alá esik. E rendszer azonban Ausztráliában nem vált be a várt mértékben és a tilalom ellenére is voltak sztrájkok. Az angol és az ausztráliai elrendezés között áll a németoiszági megoldás. Németországban eleinte a később említendő ipari bíróságok szerepeltek, mint egyúttal békéltető hatóságok is. Már az első világháború alatt azonban 1916-ban a békéltetési szeryezet messzemenő kiépítése történt meg. Folytatódott ez 1918-ban. amidőn a kollektív szerződések jogát kiépítették. Ekkor született meg az a rendelkezés is, hogy a munka ügyi miniszter bizonyos esetekben magához vonhatja a békéltetés ügyét. 1920 óta azután a munkaviszályok eldöntésének eredménye bizonyos esetekben általános érvényűnek mondható ki a hatóság részéről. Egyes kerületekre nézve e jog a békéltető közeget, égyébként a munkaügyi minisztert illeti meg. A német fejlődést részben az magyarázza meg, hogy a háború utáni állapotok messzemenő tervgazdálkodáshoz vezettek itt is, amely hiányosnak mutatkozik akkor, ha a kormánynak a munkabérek megállapítására
