Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - IV. Fejezet. A munkások önsegélye
803 in Deutschland. 1921. — Raymond, B.; Le contract collectif de travail en France. 1921. — Boos: Der Gesamtarbeitsvertrag nach schweizerischem Recht. 1916. — Vincenti G,: A munka magánjogi szabályai. Budapest, 1942. — Oakes, E. S.: The Law of Organised Labor and Industrial Conflicts. New Yark, 1927. — Weinfeld, A. C.: Labor Treaties and Labor Compacts. Bloomington, 1937. — Carrell, M. R.: What is Collective Bargaining? New York, 1939. — Les conventions collectives. Bureau International du Travail. Génévé, 1936. 9. A békéltetés és a döntőbíráskodás. Már az előbbiekben említettük, hogy a kollektív szerződések a munkaviszályok befejezése hathatós eszközeinek bizonyultak. A lefolyt munkabeszüntetés itt közös megegyezéssel és a munkafeltételek közös szabályozásával nyer elintézést. Közel feküdt az a gondolat, hogy a munkaviszály kitörését nem szükséges feltétlenül bevárni, hanem a sztrájk kitörését békés megegyezéssel meg is lehet előzni. Ennek módja gyanánt az kínálkozott, hogy mindkét oldalról, tehát a munkaadó és a munkások oldaláról megfelelő számban kiküldöttek ülnek le tanácskozni és keresik a megegyezés módját. Így született meg a békéltetés, amelynek lényege tehát tárgyalás a békés megoldás lehetőségeiről. Amennyiben a megegyezés sikerül, eredménye a kollektív szerződés. Működésének első feltétele természetesen a békéltető bizottságok paritásos alapon Való megszervezése, vagyis a munkások és a munkaadók egyenlő számú képviselőiből való megalkotása. A békéltetés jelentősége az ipari béke szempontjából igen nagy. Ha két fél áll egymással szemben, magába fojtva az elkeseredést, a nélkül, hogy kölcsönösen eszmét cserélnének, az ellentét elmérgesedik és végül az indulatok kerekednek felül, sokszor a józan belátás hátrányára. A békéltetési tárgyalás a kölcsönös eszmecserét és legalább a megegyezés iránti kísérletet lépteti ennek helyébe. Munkaadó és munkás igyekszenek egymást meggyőzni saját álláspontjuk helyességéről és megállapítani azokat a lehetőségeket, amelyeken belül engedmények tehetők. Az álláspontok kölcsönös megismerése és az érvek kicserélése közelebb hozhatják egymáshoz a feleket és végül megegyezéshez vezethetnek. Bármily nagyok azonban a békéltetés előnyei, egy nagy hiánya e rendszernek megmarad, mert nincs biztosíték az iránt, hogy a tárgyalás valóban egyezséggel végződik. Minél nagyobbak az ellentétek és minél erősebbek a tárgyaló felek, annál könnyebben történhetik meg az, hogy egyik sem enged álláspontjából és a békéltetés eredménytelenül végződik. Az egyeztetési eljárásnak ez a hiánya аи, amely már korán felvetetté azt a gondolatot, hogy a vita eldöntésére megfelelő szervet kellene alkotni. Így született meg a döntőbíráskodás eszméje. A döntőbíráskodás előnye, hogy a viszályt elintézi és így elhárítja azt, hogy a tárgyalás befejezetlen maradjon. Hátránya azonban, hogy nehéz oly döntőbíróságot találni, amely valóban meg tudja győzni a feleket arról, hogy igazságosan intéztetett el az ügy. Sőt még ez sem elég, mert, ha hatalmi összeütközésekről van szó, mindegyik fél a maga álláspontját igyekszik’ a másikra rákényszeríteni. Ilyen körülmények között azután, ha a döntőbíróság végzését nem tesszük kötelezővé, a munkaviszály mégis kitör, ha pedig kötelezővé tesszük, nem könnyű az ítélet végrehajtása, minthogy nagy tömegekről van szó. A döntőbíráskodás jelzett nehézségeiben kell annak okát keresnünk, hogy e rendszer kötelező alapon való bevezetése miért tudott csak kismérték* ben keresztülhatolni. Az ipari béke érdekében okvetlenül e cél felé kellene törekedni, mert hiszen ezzel lenne csak igazán biztosítva a sztrájkok elhárítása és csak így volna elérhető az ipari béke biztosítása. Korunk kétségtelenül e cél felé törekszik; a munkaadó és munkás közötti harc helyett a békés elintézést keresi. A döntőbíráskodás jelzett nehézségei azonban ennek nagy mértékben, útjában állanak. A harc végül is az emberi viszonyokból teljesen sohasem küszöbölhető ki és már vívmánynak kell tekintenünk, ha e harc a munkaadói és munkásszervezetek útján rendezettebb mederbe terelődik és a
