Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
VII. Rész. Társadalmi politika (szociálpolitika) - II. Fejezet. Törvényes munkásvédelem
252 kollektív egyezményekkel uralomra jutott a nyolcórás munkanap. A tartózkodás oka mindenekelőtt az, hogy a nyolcórás munkanapnak az egyezményben foglalt szabályozását a nagyobb ipari államok túl merevnek tartják. Ez élesen rávilágít a munkaidő szabályozásának egy lényeges oldalára, t. i. arra, hogy a munka rövidebbre szabásának a termelés igényeit is figyelembe kell vennie és ezért rugalmasan kell történnie. Erre maga a washingtoni egyezmény is törekedett, amennyiben bizonyos kiegyenlítést enged arra az esetre, ha valamely napon, p. o. szombaton a munkanap nem éri el a 8 órát; ez esetben más napon hosszabb lehet a munkaidő. Csoportváltozásnál megelégszik az egyezmény azzal, hogy háromheti időtartamra kivetítve a munkaidő átlagban vagy 8 óra, vagy pedig heti 48 óra legyen. A folytonos üzemeknél a munkaidőnek heti 56 órára való felemelését is megengedi a gépeken, valamint üzemi berendezéseken eszközlendő munkáknál és egyes esetekben (vis maior) kivételeket enged. Mégis még így is túl merevnek találták az egyezményt és ez nehezíti a nagyobb ipari államok csatlakozását. Bizonyos fokig talán az is hozzájárult ehhez, hogy az államok nem szívesen kötik le magukat ebben az irányban, mert a világháború utáni pangás idejében az ipar maga mindenesetre kevésbbé súlyosan érzi a munkaidő rövidítését, mint érezné jelentős fellendülés korszakában. A nyolcórás munkanapra vonatkozólag fennálló nemzeti törvények rugalmasak és a törvény alapelvétől számos eltérést engednek meg. Egyes országokban különböző címek alatt — mint idényszerű iparok, vagy az idő viszontagságaitól függő iparok, vagy rendkívüli munkatorlódás által okozott szükségszerűség, stb. címen — a vállalatok nem jelentéktelen , része túllépheti a napi 8 órát. Egyes országokban ily kivételek engedélyezésére egyenesen a kormányt hatalmazták fel. Ha visszapillantunk a munkaidő /fejlődésének 100 évére, akkor láthatjuk a fejlődés törvényének erejét. Száz év előtt a munkaidő 14—16 óra volt. A nyocórás munkanap törvényhozási megvalósítása a világháború végén, 1917-bén Oroszországban vette kezdetét, amelyet rövidesen követett Finnország, 1918-ban Norvégia, Németország, Lengyelország, Luxemburg, Csehszlovákia és Ausztria. 19T9-ben Dánia, Spanyol- és Franciaország, Portugália, Svájc, Jugoszlávia. Svédország és Hollandia vezették be a nyolcórás munkanapot. Az 1919. év után csak Belgium (1921) hozott e tárgyban törvényt, sőt egyes törvényhozások, kivált a németalföldi (1923-ban), jelentékenyen enyhítették előbbi törvényüket. Miként fönt arra rámutattunk, e törvények csak az elv tekintetében egyeznek, egyébként nem csekélyek közöttük az eltérések. így pl. a dán törvény csak a folytonos üzemejtre terjed ka és az újabb németalföldi törvény számos kivételt tesz lehetővé, Anglia pedig máig is idegenkedik attól, hogy e kérdésben törvényt hozzon. A védett csoportokon kívül csupán a szénbányákra vonatkozólag van a nyolcórai munkanap Angliában törvénybefoglalva. Hogy azonban Angliában is mennyire elterjedt a nyolcórás munkanap, bizonyítja egy a munkaügyi minisztérium által 1924-ben eszközölt felvétel, amely több mint ötmillió munkásra terjedt ki. E felvétel szerint csupán a munkások 7'3%-a dolgozott nyolc óránál hosszabb időn át.1 Németországban, ahol a törvény a nyolcórás munkanap alapján áll, 1924 májusában 2'3 millió munkás közül 54'7%, 1928 októberében is még 26'6%-a az akkor felvétel tárgyát képező 31 millió munkásnak nyolc óránál tovább dolgozott.1 2 Visszapillantva a munkaidőnek 100 év előtti állapotára, a nyolcórás munkanap kétségtelenül jelentős vívmány. Vele a 190 év előtt még gyakori 16 órás munkaidő éppen a felére csökkent. Mint láttuk, e vívmány túlnyomó részben az utolsó évtizedek változásainak eredménye, mert még 1914-ben is nagy haladást láttak a nők és fiatalkorúak 10 órás munkaidejére vonatkozó egyezménytervezetekben, a férfiakra vonatkozólag pedig még a 12 órás munkanap törvénybeiktatását is szociálpolitikai eredménynek tekintették. Webb and Cox: The eight hours day. 1891. — Fisher, J. and Rhode, H.:t Das Übereinkommen von Achtstundentag. 1919—1929. Berlin, 1929. — Leiparth, Th.: Die 40 Stundenwoche. Untersuchungen über Arbeitsmarkt, Arbeitstag und Arbeitszeit! Berlin, 1931. 1 Nineteenth Abstract of Labour Statistics of the United Kingdom. Ministry of Labour. (Cnd. 3140.) 2 V. Ö. Internationales Handwörterbuch des Gewerkschaftswesens Herausg. von L. Heyde. 1932. L. 5. old.
