Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - III. Fejezet. Az infláció és a valutarendezés
174 Ha tisztában vagyunk azzal, hogy az árak feladata a kereslet és kínálat kiegyensúlyozása, akkor be kell látnunk, hogy az árak hatósági megállapítása egy alapvető szabályozó erőt kapcsol ki a közgazdaságból. Feladatát az árak egymásközötti összefüggése és a minőségi különbségek nehezítik, amihez az is hozzájárul, hogy mindennek az árára a szabályozás nem terjedhet ki. Az eladók versenyének kiküszbölése, minőségrontás és az áruk visszatartása követik nyomon. Így, bár bizonyos körülmények között, p. o. hosszú háború esetében el nem kerülhető, a hatósági árszabályozás tökéletlen eszköze az infláció leküzdésének. Annak ellenére, hogy a nagyméretű infláció pusztító hatásai annyira kézenfekvők, hogy azokat senki sem vonhatja kétségbe, at inflációnak mindig voltak és vannak barátai (inflacionisták). Ennek egyik oka az, hogy a forgalmi gazdaságban a termelő előlegezvén a termelés költségeit, az árak emelkedésében van érdekelve, amit pedig a pénzmennyiség növekedése előmozdít, a másik pedig az, hogy sokan nem tudják még ma sem megérteni, hogy pénzkibocsátással nem lehet tőkét teremteni. Az utóbbi nézet komolyabb képviselőinek szeme előtt mindig az lebeg, hogy a pénzmennyiség növelése nélkül bizonyos termelési lehetőségek kihasználatlanul maradnak. Szerintük tehát a valutapolitika kerékkötője lesz a termelésnek, midőn a pénzérték állandósítását tartja szem előtt és ezért a pénzszaporítás elől elzárkózik. Tagadhatatlan, hogy túlmerev valutapolitika, amilyent p. о. a currencyelmélet kívánt, kárára lehet a közgazdaságnak. Ezen azonban már régen túl vagyunk, mert a tudomány már régen tisztában van azzal, hogy a bankjegykibocsátásnak mereven az aranykészlethez kötése káros. A pénzmennyiség céltudatos szabályozása, annak növelése vagy csökkentése éppen azért lépett előtérbe, hogy a közgazdaság adott állapotával számolva élénkítőleg, vagy fékezően lépjen közbe a szerint, hogy az adott helyzetben melyikre van a közgazdaságnak szüksége. A bankfizetési közösség korszerű kialakulásával a hitelezési lehetőségek is erősen tágultak. Az olyan tőkeszükséglet kielégítésének tehát, amely valóban indokolt és a termelés érdekét szolgálja, fejlett bankrendszer mellett nincsen akadálya. Az inflacionisták nemcsak ezt hagyják figyelmen kívül, hanem azt is, hogy a forgalmi gazdaságban a termelésnek minden alapvető feltétele a pénzérték állandósága. Nem gondolnak továbbá arra, hogy, bár az árak emelkedése előnyös a termelőkre, ennek pénzszaporítás útján való előmozdítása veszedelmes, mert a pénzmennyiség növelése könnyen túllendül azon a ponton, amelyen még kézben tartható és abba a szakaszába, kerül, amelyben önmagát erősítő volta folytán, nehezen fékezhető. Azt is elfelejtik, hogy a pénzmennyiség szaporításával növekvő kereslet előbb-utóbb emeli a termelési költségeket is. Infláció nemcsak papírpénzzel és hitelekkel eszközölhető, hanem aranyinfláció alakjában is jelentkezhetik. Az első világháború alatt kivált Svédországban, Hollandiában, Spanyolországban és az Egyesült Államokban lépett fel. Az aranyinfláció is a pénz elértéktelenedéséhez vezet, bár mindig sokkal kisebb mértékben, mint a kincstári infláció. Az aranyinfláció azonban mégis veszedelmes, mert könnyen táplálja a bankjegykibocsátást és ezáltal ösztönzője lesz a bankjegyinflációnak. Lélektani hatását sem szabad alulbecsülni, amennyiben gazdagság látszatát keltve erősen élénkíti az üzletmenetet és ennek túlfeszítése irányában gyakorol ingert. Az infláció hatásainak leküzdésére szolgáló eszközök tehát nagyon tökéletlenek, amíg nem fordulnak maga a baj forrása, a túlságos pénzkibocsátás ellen. Amíg újabb és újabb pénzmennyiségek kerjilnek a forgalomba, a pénzértéket nem lehet állandósítani, stabilizáció nélkül pedig az infláció káros következményeit nem lehet megszüntetni.
