Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - III. Fejezet. Az infláció és a valutarendezés
172 III. FEJEZET. Az infláció és a valutarendezés. 1, Аж infláció. Mint minden érték, a pénztérték is a Szükséglet és a rendelkezésre álló mennyiség viszonyán nyugszik. Amennyiben tehát olyan pénzmennyiség kerül forgalomba, amely az arányt a rendelkezésre álló jószágmennyiség és a vásárlására szánt vásárlóerő között megbontja, a pénzértéknek is süllyednie kell. E tétel vezérelve már több mint száz éve a bankjegyv politikának. Bár a túlságos pénzkibocsátásnak mindig voltak és lesznek hívei, akik nem tudják megérteni, hogy a tőkehiányon pénzkibocsátással nem lehet segíteni,1 a tudomány ezzel már régóta tisztában van és ezért állította fel a követelményt, hogy a bankjegynek pénzhelyettesítői minőségben kell megmaradnia, Amidőn később a bankjegy törvényes fizetési eszközzé lett és ezzel készpénz jelleget nyert, természetesen ez sem változtatott a jegybankpolitika említett alapelvén, t. i. azon, hogy a pénzforgalmat az árumennyiség által adott korlátok között kell tartani. Az infláció ennek a viszonynak pénzszaporítással való megbontása, tehát a reálfolyamatok és a pénzfolyamatok közötti egyensúlynak a pénzmennyiség növelésével való megzavarása. A pénzmennyiségnek nem minden növekedése vezet azonban inflációhoz. Addig ugyanis, ameddig a hozzá növekvő pénzmennyiség valóban a termelés növelésének szolgálatában áll és a hitel, amelynek céljaira a vásárlóerőt a termelők rendelkezésére bocsátják, rövidesen visszafizettetik, az egyensúly meg nem bomlik és a rövid időre hozzánovekvő pénzmennyiség a gazdasági fejlődést táplálja. A reális alapon nyugvó termelői hitelek az árumennyiség' növelésével ellensúlyozzák a forgalomba kerülő új pénzmennyiség hatását és az árszínvonalat nem emelik, tehát nem okoznak inflációt. A hitel a gazdaság dinamikus folyamatának követelménye; ha a termelés várható növekedésének korlátái között marad, nem emeli az árakat, mert az áruk megfelelő gyarapodásé közömbösíti a pénznövekményt Nem ilyen egyszerű a tényállás akkor, ha a pénzmennyiség növelését konjunktúrapolitikai eszközként alkalmazzák. Ilyenkor szándékolt ú. n. trdnyitott inflációról van szó, amely élénkíteni kívánja a gazdasági életet Ha ezzel összefüggésben a közületek közmunkák lebonyolítására veszik igénybe a hitelt és a termelést olcsó hitellel látják el, a munkanélküliség enyhítésével a gazdasági élet’pangása csökkenthető. Ez az, amit az angolok a harmincas évek válságának enyhítésére alkalmaztak és az olcsó pénz politikájának neveztek. A megnövelt vásárlóerőnek a visszafolyása azonban ilyenkor nincsen biztosítva; a pénzmennyiség önműködő összehúzódása, amely a rendes termelői hiteleknél bekövetkezik, itt könnyen elmarad. Ha a közületek nem tudják idővel a megnövekedett forgalmi eszközök hatását az adósságok állósításávaí közömbösíteni vagy adóztatás útján csökkenteni a pénzforgalmat, könnyen infláció keletkezik. Az eredmény tehát attól függ, hogy valóban sikerül-e kézben tartani a pénzmennyiség növekedését és azt lefékezni, mielőtt veszedelmes méreteket öltene. Svédország szép példáját mutatta ennek a világválság éveiben. Az inflációnak feltétlenül veszedelmes alakja az, amelyet az államháztartás hiányai okoznak. A pénzszaporítás ütemét ilyenkor ugyanis többé nem a gazdasági élet szabja meg., hanem az állam szükséglete. Míg a bankjegyek a gazdasági élet, éspedig elsősorban a termelés szükségleteivel kapcsolatban hitelek alakjában kerülnek forgalomba, amelyek idővel visszafolynak, addig most már ettől függetlenül a költségvetési hiányoktól parancsolt mértékben szaporodik a pénzmennyiség. A megszaporodott pénzmennyiség nem forrása 1 Ennek a felfogásnak a híveit nevezik inflácionistáknak.
