Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
170 A hagyományos jegybankpolitikának ez a gondolatmenet teljesen idegen volt, mert nem látott az árszínvonal állandósításában, vagy a külforgalom befolyásolásától független okokból való alakításában önálló célt; a külforgalomra irányított tekintetével az árszínvonal alakulását egészségesnek látta, ha al külforgalommail összhangban van, vagyis ha megfelel annak a követelménynek, hogy az arany értéke szabályozza azt. Ez felelt meg az aranyvaluta eredeti elgondolásának, amely a pénz értékének mint a legforgalmasabb áru árának az arany értékéhez való támaszkodását tartotta az egészséges pénzrendszer alapjának. Mihelyt azonban a pénzmennyiség változásainak konjunkturális hatásai mind élesebben kiütköztek és egyre jobban felkeltették az elmélet érdeklődését is, annak tudatára kellett ébredni, hogy nem szabad az árszínvonal alakulását feltétlenül tisztán külforgalmi tényezőkre bízni. Erős pangás idején a pénzmennyiségnek esetleges aranyelvonások következtében való csökkentése elmérgesíti a helyzetet; viszont erős fellendülésben a pénzmennyiségetek az aranytartalék növekedése alapján való növelése, mint az Egyesült Államok példája mutatta, olyan spekulációs hullámot idézhet fel, amelynek csak gazdasági összeomlás lehet a vége. Ezek meggondolása alapján hódított teret az a felfogás, hogy a jegybanknak a pénzmennyiség alakításában nagyobb szabadságot kell biztosítani, mint amilyent az aranyvaluta eredeti elgondolása neki engedett. A váltóárfolyam jelentősebb ingadozásai kiküszöbölésére és a belső árszínvonal kívánatosnak látszó befolyásolására alkalmas eszközök között adott esetben olyan eltérések lehetnek, amelyek a jegybankot, illetve a valutapolitikát arra kényszerítik, hogy vagy az egyik célt, vagy a másikat feláldozza a másik cél elérése érdekében. Az 1931-ben kitört világgazdasági válság olyan súlyos volt, hogy az árszínvonal szempontja látszott a fontosabbnak és az aranyvaluta klasszikus hazája, Anglia, is feláldozta a fontnak nágy áldozatok árán biztosított régi paritását, az árszínvonal szabályozása érdekében.1 A kérdésről folyt vita általánosította a jegybankpolitika új célkitűzését. Így született meg a manipulált valuta fogalma, mint olyan valutarendszer, amely tervszerűen alakítja a pénzmennyiség befolyásolásával az árszínvonalat és a valutapolitikát nem ав aranyfedezettől, hanem a belföld pénzszükségletétől teszi függővé. Egyesek még tovább mentek és egyenesen ав árszínvonal állandósításában látták a célt. Mint Irving Fisher, azt követelték, hogy a jegybank gondosan készített árindex alapján kíséíje figyelemmel az árak alakulását és ehhez képest szabályozza, a pénzmennyiséget. Ez az indexvaluta, amelynek megvalósítására eddig azonban nem került sor.* A váltóárfolyamok állandósításának kérdése, amely a régi aranyvaluta főgondja volt, így a második helyre került. Kívánatos voltát egyébként senki 1 2 1 Abba, hogy ezt az utat választotta, beleszólt a munkáspárt és a szakszervezetek erősödése is. Ezek eredményeként ugyanis a munkabérek, mégpedig a névleges, vagyis a pénzbérek leszorítása is nagy akadályokba ütközött volna. így a bérek az árszínvonalnak oly tényezőjévé lettek, amelyet nem lehetett a váltóárfolyamok tartásának feláldozni. (V. ö. erre nézve A. Wissler: Die Krise der britischen Handelspolitik und der deutsch-britische Konflikt. Vierteljahrshefte zur Konjunkturforschung. 14. évf. 1939—40. а Ш1—193. old.) Továbbá В. Pfister: Sozialpolitik als Krisenpolitik. Stuttgart, 1936 215. old. 2 Az indexvaluta gondolatát elsőnek James Steuart vette fel (1767) és Ricardo azt élesen bírálta. (V. ö. Ricardo: Economic Essays. Ed by Gönner.)
