Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
167 között az egyensúlyt helyreállítani. Franciaország már 1928-ban leértékelte a frankot azzal az indokolással, hogy ez felel meg az elszegényedés fokának. Miután Anglia is megszűnt a font régi paritását tartani, és 1933-ban az Egyesült Államok is ugyanezt tették a dollárral, Cseh-Szlovákia is követte a példát. Széles méreteket öltött a valuták leértékelése 1935 után. A leértékelést ezúttal az aranyblokk egyik tagja, Belgium kezdte és 1936-ban Franciaország újból leértékelte a frankot. Svájc és Hollandia, majd pedig Olaszország hasonlóképen jártak el és Cseh-Szlovákia újból leértékelte valutáját. A leértékelés, amellyel a valuta külfödi értékének a belföldi árszínvonallal való összhangbahozatalát és a külforgalmi versenyképesség emelését igyekeztek elérni,1 nem jelentette ugyan ай aranyvaluta elhagyását, de azt mégis alapjaiban ingatta meg, mert, bár vele az új alapon szilárd váltóárfolyamot akartak biztosítani, minden újabb leértékelés megzavarta! a paritásokat és ai külkereskedelem számára való előnyt is kérdésessé tette. Az artamyblokk a leértékelésekkel megingott. Az angol font világforgalmi szerepének erősítésére Angliai a sterlingblokkot hozta létre, ataelyhez az angol gyarmatokon kívül azok az országok csatlakoztak, amelyek, mint Franciaország és a skandináv államok, a fonthoz való viszonylatban keresték váltóárfolyamuk állandósítását. 1939- ben a háború kitörésével az angol font értéke sem volt többé tartható és ezzel a sterlingblokk is csődöt mondott; a körébe tartozó országok jelentékeny része valutáját a dollárral igyekezett szilárd viszonyba hozni. Annak, hogy az aranyvalutának a huszas években való feltámasztása nem járt a várt sikerrel, mint látjuk, számos oka volt. Az egyik legfőbb ok mindenesetre az volt, hogy ha a gazdasági életet nehéz idők összekuszálták, azt egyedül valutáris intézkedésekkel nem lehet rendbehozni. A valutazavarok kétségtelenül hozzájárultak a betegség fokozásához, de nem voltak annak egyedüli okai. A pénzforgalom is csak nyugodt viszonyok között bonyolódhatik le simán. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az orvosszer, amelyet a génuai konferencia ajánlott, nem volt teljesértékű. Az aranydevízavaluta ugyanis mégsem teljesen azonos az aranyvalutával, bár ugyanazon az alapon és gondolatmeneten épül fel, mint az aranyvaluta. Az aranymennyiség szaporításának természetes korlátái vannak, míg a devizák keletkezésére a. hitelnek is van befolyása. Az európai központi bankok devizakészletét 1914 előtt 1—2 milliárd svájci frankra becsülték; az aranydeviza bevezetése után 1930- ban 12 milliárd frankra nőtt készletük e becslés szerint.1 2 Ha ez a növekedés nem is volt tisztán az aranydevízavaluta térfoglalásának eredménye, mégis kétségtelenül annak nagy része volt benne, mint abban is, hogy a rövidlejáratú nemzetközi hitelek érősen megnőttek. Az arany valuta összeomlását 1931-ben pedig közvetlenül éppen a rövidlejáratú külföldi hitelek felmondása idézte elő. Az 193M válság után nagy reményeket fűztek oly egyezményekhez, amelyek a devizatartozásokat kölcsönös elszámolás útján egyenlítik ki (devízaklíring). Gyorsan ki kellett azonban derülnie, hogy a bajon ezzel nem lehet segíteni, mert a klíring csak a lebonyolítás módját érinti, de a nehézségek igazi forrását, a tartozások és követelések keletkezését csak kevéssé befolyásolja. A Népszövetség bizottsága, amelyet a kérdés tanulmányozására kiküldtek, kénytelen volt megállapítani, hogy a devízaklíring csak úgy működhetik kifogástalanul, ha az egyezményt kötő két ország közötti forgalom az adós ország számára kedvező és az utóbbi ország számára megfelelő szabad hányadot biztosít az egyezményen kívül maradó országok felé való fizetések számára. Ha ez nem történik, a gyengébb valutájú ország a másiktól oly árukat is kénytelen vásárolni, amelyek vásárlása számára nem előnyös. Ezért a szóbanforgó bizottság a devíza-klíringegyezmények továbbfejlesztését nem ajánlotta.3 Mindez csak azt erősíti meg, hogy pótszerekkel az aranyvaluta előnyeit nem lehet biztosítani. 1 Helyesen jegyezte meg azonban a berni konjunktúrakutató intézetnek a háború utáni valutapolitikára vonatkozó emlékirata, hogy a valutaleértékelés kedvezőtlenül befolyásolja az illető ország nemzetközi cserefeltételeit, mert a külföldi valutákért a leértékelés után több hazai árut kell adni, mint annakelőtte. (V. ö. Grundsätze der Monetären Konjunkturpolitik in der Nachkriegszeit. Nachrichten für Aussenhandel. Nr. 247., а 4. old.) 2 V. ö. Bankwissenschaft, 10. évf. Bankwissenschaffläche Praxis, а 20. old. * V. ö. Enquete sur les accords de clearing. Génévé. Société des Nations. 1935.
