Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
163 kezését kell hatóságilag befolyásolni, mindenekelőtt pedig a devizapiacot kell hatósági ellenőrzés alá venni. Ez a feladata a devizagazdálkodásnak, amely a devizabeszolgáltatásl kötelezettségen nyugszik. Amíg tehát a devizapolitika úgy, amint az a békegazdálkodásban kifejlődött, a devizák adásvételét szabadon hagyja, a devizagazdálkodás kötött forgalmat létesít a devizák számára és kényszert gyakorol a devizabeszolgáltatásra, devizák szerzését pedig csak az erre jogosított intézeteknél engedi meg, amelyek viszont a jegybank ellenőrzése alatt állnak. Azt a szervet, amely a jegybank felügyelete alatt intézi a devizagazdálkodást, devizaközpontnak nevezik. Ilyen központ mát az első világháború közepén létesült Németországban, majd pedig az Osztrák-Magyar Monarchiában is. Szervezete különböző lehet. Lényege mindig a devizák kényszerbeszolgálta^ tása és azoknak a céloknak a megrostálása, amelyekre devizák megszerzését indokoltnak tartja. 1919 után a devizagazdálkodás nagyon elterjedt, mert a legtöbb ország ilymódon igyekezett a, váltóárfolyamot túlságos ingadozásoktól megóvni.1 A siker azonban, amely ezzel az eszközzel elérhető volt, nagyon különböző. Ott, ahol a váltóárfolyamok erős ingadozásai az üzérkedésre voltak visszavezethetők és a beszolgáltatási kényszert hatályosan tudták alkalmazni, az eredmény nem maradt el. Ennek feltétele azonban az, hogy a központ ne egy teljesen önkényesen megállapított és a való helyzetnek meg nem felelő árfolyamon vásárolja a devizákat, mert ezzel saját működését aláássa. Ha a központ a devizákért elfogadható árat fizet, akkor még azzal is sikert érhet el, Ha a különböző szakmákat csak szerzett devizáik bizonyos hányadának, 40—70%-ának beszolgáltatására kötelezi. A baj igazi forrását azonban a devizagazdálkodás nem tudja megszüntetni, mert a devizákat magának a. gazdasági forgalomnak kell kitermelnie. Ha a felmerülő komoly szükségletek kielégítésére nem áll a megfelelő mennyiségű deviza rendelkezésre, a központ működése megbénul. Ilyenkor csak a kötött forgalom hátrányai érvényesülnek a nélkül, hogy számbavehető előnyök állnának velük szemben. A devizakínálat és kereslet összhangbahozatálára külforgalmi korlátozások válnak ilyenkor szükségessé; kerülni és tiltani kell ilyenkor minden felesleges behozatalt és lehetőség szerint táplálni a kivitelt, amely a szükségelt devizák keletkezését előmozdítja. A devizagazdálkodás ahhoz az eszközhöz is folyamodhatik, hogy nem feltétlenül szükséges áruk behozatalát ahhoz a feltételhez kötni, hogy az importőr maga keresi meg az ellenügyletet, vagyis azon kivitel lehetőségét, amellyel a behozatal megfizethető. Az ilyen kompenzációs ügyletek a devizaforgalom kötöttségének hátrányait is némileg enyhíthetik. Nagy hátránya a kötött devizagazdálkodásnak merevsége. Ennek enyhítésére a Magyar Nemzeti Bank egy ideig változó felárak alkalmazásával kísérletezett. A fizetett felárat ugyanis az ügylet viszonyai, megkötésének külforgalmi szempontból többé vagy kevésbbé kívánatos volta szerint állapította meg. Ezzel ugyan módot talált a kivitai ösztönzésére, de az üzleti életnek a devizák árának bizonytalansága sok nehézséget okozott és ezért szakítani kellett ezzel a rendszerrel. Olyan országokban, amelyek a nemzetközi tőkemozgalmak színhelyei voltak, a devizagazdálkodás valutakiegyenlítési alap létesítéséhez folyamodott. Ezt az alapot állami hozzájárulással létesítették, egyéb forrásokból is táplálták és rábízták a váltóárfolyam alakulásának szabályozását Anglia 1932-ben létesítette valutakiegyenlítési alapját, amelynek alakulását nem 1 1932-ben Dániában a devizagazdálkodással kapcsolatban egész sajátos eset történt. A mezőgazdák, akiknek kivitelük növelése végett kívánatosnak látszott a váltóárfolyamok süllyesztése, formálisan sztrájkba léptek a kormánynak a váltóárfolyamok tartására irányuló devizapolitikája miatt. (V. ö. The Improvement of Commercial Relations between Nations. 2. kiad. Paris, 1936, a 257—258. old.) 11*
