Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
162 meg a váltóárfolyam állandósítása a délamerikai államokban. Itt ugyanis a belföldi papírforgalom fenntartásával beváltó pénztárakat állítottak fel a külföldi fizetésekre szükséges arany rendelkezésre bocsátására. Így Argentinjában lt899-ben, ahol az elértéktelenedett belföldi pénz és az arany között az ázsiónak megfelelő paritást állítottak fel» amely alapon a beváltó pénztár a papírpezókat külföldi fizetések céljaira aranypezókká váltja át. Brazília 1907-ben állított fel beváltó pénztárt. E rendszer, amely mellett a belföldi pénz vásárlóereje kisebb, mint az, amely az aranyparitásnak megfelel, azáltal tartható fenn, hogy az infláció megállításával a belföldi pénz további értéksüllyedését megszüntetik és így azt állandó viszonyba hozzák az aranyértékkel. Ez az eljárás az állam részére tekintélyes kiadást is jelenthet, ha a pénz belföldi és külföldi értéke közötti különbség nagy. Az aranymagvalutának figyelemreméltó példáját nyújtotta az Osztrák-Magyar Monarchia. Itt 1879-ig névleg ezüstvaluta állott fenn, amely azután nyíltan is papírvalutává változott. Az infláció megállítása és a gazdasági élet nagyméretű fejlődése helyreállította az összhangot a pénzmennyiség és az áruforgalom között, ami azután 1892-ben a valutarendezést tette lehetővé. A fizetési mérleg kiegyensúlyozottsága és az infláció megszűnése folytán lehetségessé vált a valutarendezés kapcsán biztosított megfelelő aranytartalékkal a váltóárfolyamot állandósítani. És pedig lehetővé vált ez a nélkül, hogy a bank köteles lett volna jegyeit aranyérmékre beváltani. E kötelezettséget ugyan a banktörvény elvileg kimondotta a valutarendezés alkalmából, de egyúttal bizonytalan időre felfüggesztette. Minthogy azonban az Osztrák-Magyar Bank a külföldre irányuló aranyszükségletet mindig ki tudta elégíteni, sőt a beváltás elvi feltüggesztése ellenére jegyeit kívánatra aranyra valóban beváltotta, a váltóárfolyam szilárd maradt. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyúttal annak is példáját szolgáltatta, hogy a papírpénzforgalomhoz szokott lakosság az aranybeváltást valóban nem kívánja és nem veszi igénybe. Midőn a jegybank aranyérméket kezdett forgalomba hozni, ezek különös kedveltségre nem tettek szert és egészen a háború kitöréséig nagymértékben visszafolytak a bankhoz. A tényleges aranyvaluta az Osztrák-Magyar Monarchiában csak a készfizetések felvételével, vagyis azzal valósult volna meg, ha az aranybeváltási kötelezettség felfüggesztése eltöröltetett volna és kimondatott volna az, hogy a bank köteles mindenki kívánatára jegyeiért aranyat adni. Ily rendelkezésre az Osztrák-Magyar Bank fennállása alatt azonban nem került a sor. A világháború után — mint emlilettük — Európa aranyának lefolyása oly kényszerhelyzetet teremtett, amely az aranyvalutára való visszatérést csak az aranymagvaluta alapján tette lehetővé. Elvileg ugyan büszkén aranyvalutáról szólanak az 1924-ben megindult valutareformról szóló törvények, valóban azonban az aranybeváltási kötelezettséget felfüggesztik, vagy pedig, mint Angliában az 1925-ös valutareform alapján, csak az aranyrudakban és csupán nagyobb összegekben való beváltást teszik kötelezővé-Anglia valutatörvénye aranymagvalutát létesített, a nélkül, hogy nevén nevezte volna. A holland valutatörvény már egyenesen aranymagvalutáról szól és az ausztráliai törvény nyíltan kimondja, hogy az arany a külföldi viszonylatban használt fizetési eszköz, a belföldié pedig a papír. Hawtrey, R. G.: The Art of Central Banking. London, 1982. — Sayer, R. S.: Bank of England Operations 1890—1914. London, 1936. — Josephy, В.: Währungsschutz, Währungsböherrschung. Jena, 1933. 3. A váltóárfolyam megszilárdításának erősebb eszközei. Azok az eljárások, amelyeket eddig említettünk, csak addig váltak be, amíg a, fizetési mérlegek egyensúlya nem bomlott meg tartóson és rendkívüli körülmények nem idéztek elő olyan tőkeáramlásokat, amelyek már nem vezethetők vissza a gazdasági élet rendes menetében ható erőkre, nevezetesen az áruforgalomra és a tőkefeleslegek elhelyezésére, illetőleg a külföld által való igénybevételére. Mihelyt a nemzetközi tőkeáramlások az üzérkedés uralma alá kerülnek, az aranykészlet védelmezésére és a váltóár f oly aim szabályozására irányuló fent említett eszközök felmondják a szolgálatot. Rendkívüli időkben közülük komoly eredményt csak a devizapolitika ígér, de természetesen ez csakis a devizaforgalomba való erősebb beavatkozással. Mint a jegybankpolitika rendes eszköze a devizapolitika ugyanis szabadon hagyja a devizák forgalmát és csupán piám műveletek útján, a nemzetközi váltók adásvételével szabályozza ezek árát. Rendkívüli viszonyok között ezzel nem lehet beérni, hanem a devizapiac gyökeréig kell lenyúlni, vagyis a fizetési mérleg tételeinek kelet-
