Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
ш jegyek kontingensét 19 7 mill, fontról 260 mill, fontra és ennek időleges növelését is megengedte, mégpedig 6 hónapra, sőt indokolt esetben 2 évre, amely határidőt csak parlamenti határozattal szabad túllépni.1 Mihelyt tisztázódott az, hogy a bankjegy nemcsak pénzhelyettesítő, hanem hiteleszköz is, azt is fel kellett ismerni, hogy a bankjegykibocsátás korlátáit a közgazdasági élet fizetési eszköz szükségletével kell összefüggésbe hozni. A teljes fedezeti rendszer ezt nem biztosítja, mert a jegybank érckészlete nem a belföldi fizetési forgalom igényei szerint alakul. A bankszerű fedezet viszont szoros kapcsolatot létesít a forgalomban levő bankjegymennyiség és a közgazdaság fizetési eszköz szükséglete között, mert a hitelkereslettel áll összefüggésben. így tehát a jegybank ügyleteinek minőségére terelődött a figyelem, amely szervesebb biztosítékot nyújt a túlságos bankjegykibocsátás ellen, mint az ércfedezet. Ha mégis ércfedezetet is követelnek, ez azért történik, mert a fémben való beválthatóság biztosítja a bankjegynek a fémvalutával való kapcsolatot. Miként látni fogjuk, ez utóbbi követelmény is módosult az újabb banktörvényhozásokkal. Annak felismerésével, hogy a bankjegy nemcsak egyszerű fizetési eszköz, mint a fémpénz, hanem egyúttal hiteleszköz is, s ezért forgalmát az is befolyásolja, hogy milyen hitelek alapján kerül forgalomba, kétségtelenné vált, hogy a kibocsátásával foglalkozó bankok üzletköre beható szabályozást igényel. Szakítani kellett tehát azzal a régi gyakorlattal hogy a jegykibocsátás bármely banknak megengedhető. Be kellett látni, hogy a jegybanknak különleges jellegű, tehát speciális banknak kell lennie, amelyet hosszúlejáratú hitelek nyújtásától éppen úgy el kell tiltani, mint kockázatos ügyletek folytatásától. Amíg ugyanis ilyenekkel foglalkozik, a bankjegy viszafolyása nincs biztosítva. Bankszerű fedezetnek más nem tekinthető, mint a jegybank rövidlejáratú és biztos követelése. Ezért a jegybank üzletkörét a reguláris bankügyletekre kell korlátozni. Csakis ilyen körülmények között nem zavarja meg a hitelnyújtás a bankjegynek azt az összefüggését, amely azt az arany valuta tőrébe beilleszti és biztosítja annak az arany értékével való kapcsolatát. Viszont a jegybank ilyen kiépítésével az arany valuta érintetlen marad és a bankszerű fedezet fontos kiegészítő része lesz az aranyfedezetnek. A Peet-akta tapasztalatait már értékesítő újabb banktörvényekben a jeyykibocsátás rugalmassága, mint vezető elv hatolt keresztül. Anglia konzervativizmusánál fogva megmaradt ugyan a teljes fedezetnél, de ennek következménye az lett, hogy a bankjegy helyét jélentékeny mértékben a csekk foglalta el, mint fizetési eszköz és így a forgalom a bankok segítségével mégis teremtett magának oly fizetési eszközt, amely az üzleti forgalom igényeihez képest kiterjedni és összehúzódni tud. Franciaország jegybankja számára ércfedezetet egyáltalában nem írt elő. A törvényhozás kontingentálta a kibocsátható bankjegymennyiséget és a forgalom növekedésével időnkint szükségszerűen felemelte a kontingenst. A francia jegybank azonban mindig magától gondoskodott erős ércfede-zetről. 1928-bán azután Franciaország is 35%-os ércfedezetet írt elő. Az Egyesült Államokban eleinte értékpapírfedezeltel kísérleteztek. Ezzel egyúttal jó piacot biztosítottak az államadósságok számára. Az 1864-es banktörvény értelmében ilyen adóssági címleteket kellett letenni a pénzforgalom ellenőrénél (comptroller of currency). E rendszer a jegyek beválthatóságát csak közvetve biztosítja, mert csak az államadóssági címletek eladása árán válik a bankjegybeváltás lehetővé. 1913-ban az Egyesült Államok is elhagyták e rendszert és az aranyfedezet alapjára helyezkedtek. Az 1928-i banktörvény óta már Anglia is megvalósította a Peel-akta egyenes elejtése nélkül a bankjegyforgalom rugalmasságát. Miként ugyanis említettük, nemcsak magasan szabta meg a fedezetlen bankjegyek mennyiségéti, de növelésüket is indokolt esetben lehetővé tette. Ricardo,: The high price of bullion, a proof of the depreciation of currency. London, 1809. — Bosanquet, Ch.: Practical Observation on the Report of the Bullion Committee. London, 1'810. — Ricardo: Reply to Mr. Bosanquets Practical Observations. London, 1811,. — Fullarton, /.: On the Regulation of Currencies. 2. kiad. London, 1845. — Philippovich: Die Kredittheorie der Peel’schen Bankakte. Wien, 1862. — Wagner, Л.: System der Zettelbankpolitik 2. Aufl. Freiburg, 1873. — Deckert, H.: Die Notendeckungs-E törvény ismertetését 1. Bankwissenschaft V. évf. 571—582. old.
